Párhuzamok

56. rész

Húsz perc múlva Lee Jordan ígéretéhez híven, bár kissé pontatlanul, az asztalon állva ismételgette a Fannytól tanult lelkesítő szöveget. A lány nevetve figyelte és javította ki a hibáit, a többi diák ámulva hallgatta, a Főinspektori Különítmény tagjai pedig varázslattal sem tudták elnémítani a fiút, hiszen Fanny, Katie, sőt Hermione is mindig újra és újra visszavonták a némító bűbájt.
Amikor már a zűrzavar egészen teljes lett, Lee elhallgatott és nemes egyszerűséggel az ajtó felé mutatott. Fanny kíváncsian mászott fel mellé. A Sors ajándéka volt az a tökéletes időzítés, miszerint Dolores Umbridge éppen ekkor lépett be a Nagyterembe. Első pillantásra azt hitte, a fogadtatás neki szól, ám kedvencei ijedt tekintetét látva megfordult. A döbbenete csak tovább fokozódott, amikor észrevette, hogy megjelentek az első tűzijátékok.
Fanny fülig érő vigyorral nézte először a sziporkázó fényeket, majd azt, ahogy a nő kishíján összeesik, és Draco Malfoy vézna karjai sem bírják őt el, aki kész volt neki segíteni, csak hogy megtarthassa befolyását. Az ikrek ártatlan mosollyal vonultak be a terembe, McGalagony professzor asszony a szokásos szigorú tekintete helyett egy büszke, ám kissé aggodalmas arckifejezést öltött, és az utóbbi hatványozódott, amikor legidősebb unokáját meglátta az asztal tetején. Az már meg sem lette, hogy a White ikrek is pillanatokkal később mellette termettek.
-Merlin, óvd meg a Roxfortot!-kiáltotta el magát az adrenalin hatásától bátran a hatodikos lány, és elengedte a Lee Jordan által kapott lila tűzijátékot.
-Fanny!-hallotta egyszerre nagymamája és barátja hangját, mire odaintegetett nekik.
Fred már oda is pattant mellé és nevetve emelte le őt az asztalról.
-Rossz hatással vagyok rád-puszilta meg.
-A számból vette ki a szót, Weasley-bosszankodott Minerva McGalagony.
-Ugyan, Minnie nagymama-rázta a fejét Fanny. -Anya is ezt tette volna, nem? Sőt te is! Nekem bevallhatod.
A nő sóhajtott, majd apró mosollyal legyintett.
-Gyere ki innen-fogta meg Fred a lány kezét. -Nehogy valami büntetést kapj.
-Ugyan, esélytelen-rázta meg a fejét Fanny, ennek ellenére engedelmesen követte barátját. -Nincs az a mennyiségű penna, amit Umbridge-nak ki kellene osztania ezután, ezt még egyszer Lyidával beszéltük.
-Talán igazad van-vallotta be, ám a lány legyintett, majd körbenézett; már máshol jártak a gondolatai.
-Ő vajon hol lehet...?-gondolkozott, majd ijedten nézett fel Fredre. -Nem szereti a hangos dolgokat!-kiáltott fel. -Fred, ugye figyelmeztetted, hogy tűzijáték lesz?
-Nem. Kellett volna?
-Fred!-dobbantott Fanny mérgesen.
-Honnan kellett volna tudnom, hogy fél?
-Mindegy...-legyintett ismét a lány, sietősebbre véve a tempót és Fred kezét elengedve.-Most azonnal megkeresem.
-Fanny, várj!-szólt rá a fiú, mire ő megtorpant. Ritka volt, hogy nem becézve szólította meg, így sejtette, hogy komolyabb és fontos dologról van szó.
-Igen?-kérdezte türelmetlen topogás közben.
-Nem tudod, hol nincsenek tüzijátékok-mondta ki az igazságot Fred.
-Igen, és?-kérdezte egyre aggodalmasabban a lány, ám néhány másodperc múlva megértette, miért mondta ezt a barátja. -Ó... Jössz velem?
-Persze-bólintott, ismét megfogva Fanny kezét. -Ha olyan okos Lydia, amilyennek mondod...
-Fred!-kiáltott rá Fanny, és megpróbálta elengedni a kezét, de a hetedikes nem hagyta, sőt a lány magas hangját is figyelmen kívül hagyta.
-...már megtalálta a biztonságos helyet.

Fannyt nem lepte meg, hogy a Mardekár klubhelyiségéhez vezető úton, Umbridge irodája és még Piton szobája környékén is rengeteg kósza fénycsóva megfordult, nem a leghalkabban. Az egyik Roxmorts felé vezető, azóta félig befalazott folyosó azonban kimaradt a robajokból. Mire a pár odaért, Lydia már Piton professzor talárjába burkolózva reszketett. A férfi halkan mormogva nyugtatgatta nevelt lányát; egészen ellágyult közben az arca, ám a közeledő léptekre felnézve ebből már semmi nem látszott.
-Megjött az ötletgazda, jól sejtem?-mordult rá Fredre. -És milyen barát az olyan, aki aktívan részt vett benne?-vetett lesújtó pillantást Fannyra.
-Ne-nem ellene irányult...-rebegte a lány ijedten, és bizonytalanul közelebb lépett egy lépést. -Jól vagy, Lydia...?-suttogta.
-Ahogy éles szeme megfigyelheti, nem, nincsen jól-morogta Piton egyre ingerültebben, ám Fanny a professzortól való félelme ellenére sem tágított terve mellől.
-É-értem...-csuklott el a hangja, és szégyellte magát, hogy nem gondolt barátnőjére, mialatt az iskolai elnyomás ellen küzdöttek a tőlük telhető leghatásosabb módszerekkel. -Én... Sajnálom... Nem akartam neked rosszat...
-Hagyj.
Ennyit jelentett ki Lydia, amikor Fannyra emelte ijedtből kifejezéstelenné vált tekintetét. A griffendéles lány szeme könnybe lábadt.
-Lydia, kérlek...
-Hagyj!-parancsolta erélyesebben, Fanny pedig mivel nem tudott mit tenni, lassan bólintott.
-Te vagy a legjobb barátnőm... És... Merlinre esküszöm, hogy nem akartam ártani neked... Mert nagyon fontos vagy nekem...-préselte ki magából szipogva, több részletben a mondatot, majd igyekezett minél hamarabb eltűnni a fagyos tekintetek elől.
Nem is figyelt arra, hogy barátja követi-e vagy sem, egészen addig, amíg a fiú haragban bővelkedő hangját meg nem hallotta és vissza nem fordult.
-Olyan büntetést szabhat ki rám, amilyet csak akar, de mondja meg a lányának, hogy ilyen barátnőt, mint Fanny, nem talál még egyet! Napsugár neki abban a sötétségben, amiben ő él! Márpedig Nap nélkül nem lehet élni, ezt még én is tudom, akármilyen gyenge értelmi képességűnek is tart!
Fanny nagyot nyelt, amikor látta, hogy a professzor pálcája egy másodperc múlva már Fred felé szegeződik.
-Vigyázzon a szájára, Weasley-sziszegte a férfi.
-Mit bánom én, milyen átkot szór rám!-ütött meg Fred egy olyan pökkhendi hangsúlyt, amit Fanny még sosem hallott tőle, főleg nem úgy, hogy ez a bájitalok mesterének szólt. -Nézz magadba-mondta végül kiabálás nélkül Lydiának, amikor ő a kezét apja karjára tette, hogy óvatosan lenyomja.
A griffendéles fiú ezután dühösen, ám lelke mélyén büszkén sétált oda barátnőjéhez. Nem erőltette, hogy fogja meg a kezét, hagyta, hogy Fanny tegye meg ezt a lépést, ha igényli. Kissé le- és megnyugodott, amikor kéz a kézben sétáltak vissza, azonban a szipogás és a könnyes arc látványa aggasztotta.
-Nem a te hibád...-próbálkozott halkan a vigasztalással.
-Nem, de... Go-gondolhattam vo-volna!-szakadt ki belőle a sírás. -Ott álltam é-én is az a-asztalon... Nálam is volt tűzijáték...
-Érte is tetted-mondott ki egy olyan érvet Fred, amivel viszont Fanny nem tudott vitatkozni. -Egyébként még ha engem továbbra is utálni fog, veled meg fog békélni-mondta több magabiztossággal, mint amennyire Fanny ezt a helyzetet el tudta képzelni.