Párhuzamok

58. rész

Fanny, Florence és Benjamin a hatodikos lány patrónusát használva küldtek édesanyjuknak üzenetet. A varázslatot nem egyszer kellett Fannynak megismételni, a legeslegboldogabb emlékének ereje hatványozottan fontos volt ez alkalommal, hiszen a patrónusának beszélni is tudni kellett. Türelmetlenül kutakodott a sok szép emlék között, végül a DS találkozók hozták meg neki a várt eredményt, ahol Freddel, a testvéreivel, Lydiával és a többi barátjával együtt gyakorolhatott. A következő nehézség az üzenet megfogalmazása volt. Még csak véletlenül sem lehetett árulkodó, nehogy illetéktelen fülekbe jusson.
-Apának mi is volt a beceneve?-kérdezte Benjamin a töprengés által beállt csendet megtörve.
-Valami kutyás-válaszolta Florence, aki az ablakon összegyűlt porba írogatott betűket, hátha azok maguktól egy üzenetté állnak össze.
-Tapmancs-válaszolta Fanny, majd fojtott hangon felkiáltott. -Ez az! Tapmancs elkóborolt? Hol keressük?-tette fel a kérdéseket, amik az üzenetként is szolgáltak.
Hosszasan nézték, ahogy a kéklő állatka a szél útján elszáll, úgy téve, mintha egy láthatatlan ösvényen futna, majd kisiettek a bagolyházból, ahol eddig tartózkodtak. Fanny egy pillanatra megállt a lefele kanyarodó lépcsőn, ahol szülei nem egyszer szólalkoztak össze diákkorukban. Hagyta, hogy a hónaphoz képest hűvös tavaszi szél a hajába kapjon, átadta magát a pillanat különös hangulatának. Úgy hatott, mintha a szél suttogna neki valamit, de képtelen lett volna megfogalmazni, hogy mit. Tudta, hogy fontos dolgot tettek és tesznek most meg, de olyan érzése volt, hogy ennek még komoly következményei lesznek.
-Fanny, nem jössz?-pillantott hátra kíváncsian a nővérére a kisebb White lány.
-De-suttogta a lány, nehezen fordítva el tekintetét a Roxfort alattuk elnyúló, vadregényes birtokáról. -Megyek-mondta hangosabban egy torokköszörülés után.

Mire beértek az épületbe, a káosz már teljes volt, a szövetségeseiket azonban sehol sem találták.
-Ti is benne voltatok?-hallották meg maguk mögött Kitty Pucey fenyegetőnek szánt hangját.
A White testvérek megtorpantak és megfordultak.
-Miben?-kérdezte Florence ártatlanul, mielőtt testvérei bármi mást mondhattak volna - bár bennük is hasonló színészkedési szándék fogalmazódott meg.
-Nagyon jól tudjátok-mérte végig őket fenyegetően a lány.
Fanny egy sóhajtás közben a kezét oldalra billentett csípőjére tette.
-A bagolyházban voltunk, levelet vártunk-mondta, és remélte, hogy a hangján érződött a türelmetlenség és a sértettség elegye.
-Milyen levelet?-folytatódott a vallatás.
-A nagymamánk kórházban van!-fortyant fel Benjamin, és nem is kellett megjátszania a felháborodását. -Még szép, hogy azt várjuk, hírt kaphassunk róla.
-Hmmm...-húzta el a száját a mardekáros lány, mert ezzel ő sem igazán tudott vitatkozni. -Veritaserum hatása alatt is ezt mondanátok?
-Mindenki tudja, hogy hol van, mindenki tudja, hogy az unokái vagyunk és azt is sejthetik, hogy ebből kifolyólag aggódunk érte. Nem értem, mi többet kell ebbe belelátni-hadarta Fanny türelmetlenül, mert minél előbb beszélni akart Harryékkel.
-Ismerlek titeket...-kezdte Kitty, de Benjamin félbeszakította.
-Dehogy ismersz-lökte félre a lányt, majd egyszerűen elsietett mellette, lánytestvérei pedig hezitálás nélkül követték.
A fiú időzítése nem is lehetett volna jobb, ugyanis Ginnyéket pillantották meg, akik a szó szoros értelmében menekültek valaki(k) elől. A három testvér a nyomukba eredt, és mire Ginny lihegve elmagyarázta, hogy miért vannak hadi sérülésekkel borítva, valamint hogy hol van Hermione és Harry, már oda is értek a Tiltott Rengeteghez. Itt újabb probléma várt megoldásra: nem volt elég, hogy Umbridge és mardekáros talpnyalói elől elmeneküljenek, el kellett valahogy jutniuk a Minisztérium épületébe; nem meglepő módon ugyanis mindenki menni akart megmenteni Siriust.
Luna Lovegood kiváló javaslatára keresték meg az erdő különleges, repülésre képes legendás lényeit, a thesztrálokat. Fanny hamar barátságot kötött az egyik félénkebb, ám percek után ugyanannyira játékosnak tűnő állattal.
-De anya válaszát még nem tudjuk-hívta fel erre az el nem hanyagolható részletre a figyelmüket, mielőtt a csapatuk elindult volna.
-Nem várhatunk tovább!-türelmetlenkedett Harry.
-Ti nem, az igaz-sóhajtott a lány a thesztrált simogatva, mert egyáltalán nem értett egyet Harryvel.
Tudta, hogy mennyit jelent neki Sirius, de úgy tűnt, kereszttestvére két dologról megfeledkezik. Az egyik, hogy Sirius nekik is legalább annyira fontos, lévén hogy az apjuk - és ez az ikrekre nézve hatványozottan igaz, a másik, hogy a heves meggondolatlanság még senkit nem vitt közelebb a céljához. Ám úgy látta, ezt képtelen lenne Harryvel megértetni.
-Én majd utánatok megyek-jelentette ki rövid gondolkodási idő után, ami Benjaminékat meglepetésként érte.
-És mi...?-kérdezte nem titkoltan aggódva Florence.
Amennyire nem kedvelték a nővérük szigorúságát, most annyira meglepte őket, hogy engedi, hogy egyedül, nélküle belevágjanak ebbe az akcióba.
-A DS-en mindig részt vettetek és sokat tanultatok. Ha úgy döntötök, mentek, kivételesen nem ellenkezek.
-Én inkább megvárlak-mondta a kisebb White lány rövid mérlegelés után, és úgy tűnt, Benjamin Black létén is felülkerekedett a Rouge családból hozott higgadt helyzetmegítélés.
A csapat egyszerre szállt fel, Fannyék azonban csak a birtok határáig tervezték az utat első körben. A hangsúly a tervezésen volt, mert egy beléjük botló bagoly megváltoztatta az elképzelést. A madár a thesztrált nem érzékelve majdnem lezuhant az ütközés miatt, ha Fanny nem kap utána - és ő is csak a láthatatlan állattal való összhangnak hála nem esett le a magasból. A hatodikos lány ijedt sikítására mindenki hátra pillantott.
-Jól vagyunk...-lihegte Fanny a bagollyal a kezében. -Csak akadt egy kis légi baleset...
Az ikrek hátrarepültek mellé. A madár édesanyjuk levelét hozta, ami rövid volt, és a gyönybetűk helyett kapkodó íráskép bontakozott ki.