𝕍𝕒́𝕝𝕥𝕠𝕥𝕥 𝕤𝕫𝕖𝕞𝕤𝕫𝕠̈𝕘ű 𝕥𝕠̈𝕣𝕥𝕖́𝕟𝕖𝕥! 🔞🔞 Tartalommal .
Benji és Aaron Története.
****
Csak szeretők voltunk, de én többet akartam tőle. Szerelmes lettem, bár az eszem tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen hozzá képest senki vagyok.
*...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
Húsz év. Ennyi időbe telt, mire elég bátor lettem ahhoz, hogy újra lássam szemtől szemben őt.
Tudtam, hogy talán már nem emlékszik rám úgy, ahogyan én őrá, de én emlékszem vele kapcsolatban mindenre. Az első szavaira, a lépteire, a nevetésére, és arra is, amikor először megérezte a hópelyheket az arcán. Apró lábai csapódásának hangjára, ahogy szaladt hozzám, ahogy rabul ejtve engem kis kezével a hajamat simogatta, amikor beteg volt, nehogy magára hagyjam. A baleset napjára, amikor akaratlanul ugyan, mégis majdnem ártottam neki. És végül arra is, ahogy utoljára aludt el mellettem, mielőtt elhagytam. Nem vittem magammal semmit sem, csak a félelmet, és az emlékeimet róla.
Azt mondják, az anyaság egyenlő az önfeláldozással. Azt azonban senki sem mondja, mit jelent, amikor az egyetlen dolog, amit adni tudsz, az a távolság. Amikor a szeretet már nem a simogatás, a közös játék, és nem is egy altatódal, hanem a szomorú búcsú, amivel őt magát védi meg az ember.
Nem azért mentem el, mert nem szerettem! Ellenkezőleg! Azért mentem el, mert túlzottan szerettem ahhoz, hogy lássa azt, amivé válok! A testem először csak csendben figyelmeztetett, és én magam sem foglalkoztam vele. Fáradtság, kézremegés, szédülés... Eleinte nem is figyeltem rá, amíg az orvos ki nem mondta azt a szót, amitől egy anya gyomra görcsbe rándul: visszafordíthatatlan.
Nem volt időm gondolkodni sem, hogy megharcolok-e vele. Pánikba estem, és nem akartam, hogy az utolsó emléke rólam egy kórházi ágyon fekvő nő, a szeretett anyja árnyéka legyen, csövek és gépek foglyaként. A testem idegenként viselkedne már, és neki végig kellene néznie, ahogy lassan eltűnök magamból.
Hogyan mondod el egy gyereknek, hogy az anyja beteg lett? Ott volt ő, a kisfiam, aki minden reggel odabújt mellém, és azt mondta:
– Anya, ugye ma is te jössz értem? – nem csak a hangja, de a szemei is ragyogtak, akkor még nekem.
El kellett mennem, hogy megóvjam őt, és nem azért, mert ő rossz lett volna. Épp ellenkezőleg! Túl jó volt! Túl tiszta! A szemei hittek bennem, mert akkor még ragyogtak, amikor megölelt! És én... én már nem voltam méltó arra a fényre.
