Dumálok a Halállal

I. fejezet - A bevezetés

Gondolkodj, aztán cselekedj. Ezek voltak az utolsó szavai. Ryan halála után, úgy néztem ki mint egy élőhalott. És ez még nem is túlzás.

Átkozott részeg sofőr! Ryan előttem ment át az úton és éppen arról beszélgettünk, hogy a színjátszó körben hogyan improvizáljak. Mivel nyaggattam, hogy segítsen, nem figyelt az útra és simán át ment. Volna. Láttam a hulláját. És csak tizenhét éves voltam. Láttam ahogy a teste darabokban hever az úton. Először nem is hittem el. Azt hittem valami hülye pszicho tréfája, és művért meg papírmasé darabokat dobott az útra. De amikor közelebb mentem, egyszerre támadt kedvem hányni, sírni, és üvölteni. Az utolsó kettőt meg is tettem, közben a 911-el beszélgettem, de annyira dadogtam, hogy csak annyit tudtak kivenni, hogy "barát, autóbeleset, halott". Szerencsére vették a lapot és azonnal kijöttek a zsaruk, és egy mentős is kijött, de azt a hullát látva, ami több darabban hever a földön, teljesen reménytelen lenne újraéleszteni.

Nem fogtam meg a holttestet, de még is csurom vér volt a ruhám. Az apám egy pszichológust kent rám, amit az elején tagadtam, hogy kellene, de aztán rájöttem, hogy tényleg segít, még akkor is amikor egyszer elhányta magát, amikor a látványról beszéltem.

Pontosan egy éve halt meg. Most éppen a megemlékezésére öltözködök. Szoknya vagy nadrág? Ez a kérdés jár a fejemben kábé negyed órája. A temetésen nadrágban voltam és mindig azt mondta, hogy a nadrág jobban áll. Akkor nadrág lesz.

- Anna elfogunk késni! - szólt be apu az ajtón.

- Várjál, mindjárt megyek.

Oké, a mindjárt kissé elhamarkodott szólás volt. Fél óra után végre indulhattunk is - a cipőmet kerestem - csak hogy apu bement egy pékségbe még.

- Apu te mondtad, hogy elfogunk késni!
- Dehogy fogunk, hamarabb szóltam neked direkt, hogy bemehessek ide - mutatott a pékségre.

- Jó, de siess! - szóltam neki, mire bólintott.
Apu tartotta a szavát, két és fél perc után már a kocsiban volt, és a süteményét hátra rakta.

A temető felé több embert láttunk már az utcán feketébe öltözve, mint amikor elindultunk. Köztük ott volt Rose, Ryan anyja, aki egy százas zsepivel a kezében, a férjét átölelve sírdogált.

- Úgy sajnálom őket - suttogtam alig hallhatóan, de a kocsi csendessége miatt, apu megértően rám nézett. - Szerencsére ők nem látták, hogy hogyan nézett ki.

Apu megrázta a fejét, kifejezve a nem tetszését, hogy ilyenek mondok, mikor egy tálca süti van a hátsóülésen.
A kocsiból kiszállva Rose és John azonnal oda siettek hozzánk.
- Ó, tündérbogárkám, hogy vagy? - kérdezte Rose, és látszott rajta, hogy tényleg érdekli.
- Hát, azt hiszem megvagyok. - Nem kérdeztem vissza, hogy ő hogy van-e. Csak rá kellett nézni. A szemei kisírva, bucira fújt orr, és gyenge keze remegett. Pedig még csak harminhét éves.
Miután kibeszéltük, hogy hogy vagyok, azonnal apuval kezdtek el beszélgetni.
- Anna!

Felkaptam a fejem a földről. - Valaki szólított? - néztem körbe a csöppnyi társaságon, de mind megrázták a fejüket. Ez érdekes, pedig esküdni mernék rá, hogy valaki a nevemen szólított.
Miután mindenki ideért, el is kezdtük a megemlékezést.

Másfél óra múlva, egy étteremben ültünk, és vacsoráztunk.
- Apu, a süti! Ide hozzam? - kérdeztem felállva az asztaltól.
- Ó, igen kérlek.
Többször nem is kellet kérnie, egyből kirohantam az autóhoz. A hátsó ülésen lévő sütemények teljesen épen voltak, és mivel apu a legkrémesebb, legenergiagazdagabb süteményt kérte, a súlya se volt egy pehely, főleg az én vézna karomnak.

- Anna!

- Már megint ki az? A megemlékezésen se volt jó vicc! - néztem körbe felháborodva, de senkit se láttam.

Végül éjjel tizenegykor mentünk haza az étteremből, ami nem volt meglepő, mert apu egy csomó időt eltud fecserészni. A szobámba felfutva teljesen kidőlve dobtam magam az ágyra, és azon gondolkoztam vajon ki hívogatott folyton. Talán megőrültem?