Dumálok a Halállal

XI. fejezet

- Indulunk - szólalt meg hirtelen Ryan és felém nézett. Felpattantam, ő pedig a karjába emelt.

- Tudok egyedül is járni - néztem rá furán. Rám nézett és megrázta a fejét. Okot nem adott, hogy miért.

Bő két óra után már a városunk határán álltunk és itt már Ryan letett a lábamra. Mivel még csak egy sziklás hegyen voltunk, az egész várost beláttuk. A látvány gyönyörű volt, esteledett már és egyre több lámpa kapcsolódott fel, hol az utcán, hol a házakban. Lenéztem a hegyről és alig pár méterrel alattunk egy tó volt. Ryan elmosolyodott, én pedig riadtan néztem rá.

- Innen biztosan nem ugrok le! - vágtam rá, mielőtt megszólalhatott volna. 

- Miért nem? Elég mély ahhoz, hogy ne legyen bajunk, aztán mivel annyira magasan se vagyunk, a becsapódástól sem kell félni - magyarázta nekem azt amit amúgy is tudok. Csak éppen ugorni nem tudok.

- De én utálom a vizet - használtam utolsóként ezt a kifogást, de ahogy kimondtam el is nevettem magam. Ryan szintén.

- Jó vicc volt. Na gyerünk! Ugorjak én elsőnek, vagy te? Áh, mindegy úgyis te ugrassz hamarabb - mondtam és nemes egyszerűséggel lelökött a szikláról.

Amikor hirtelen leestem kis híján szívbajt kaptam, de aztán gyorsan észbe kaptam, hogy csak egy szokásos "poénja". Felhúztam a lábamat a mellkasomhoz, és úgy estem tovább, addig amíg be nem csapódtam. Gyorsan felúsztam a felszínre és kimásztam a tóból. Felnéztem a sziklára és szúrós szemmel néztem rá Ryanre, aki elnevette magát és neki futásból leugrott. Pár másodperc múlva be is csapódott és kisétált mellém a vízből. "Megrázta" magát majd balra mutatott.

- Arra kell menni - mondta magyarázatképpen a mutatását, és elindult arra.

- Honnan tudod? - kérdeztem amikor mellé értem. - Sose jártunk erre.

- Megérzés - vonta meg a vállát, én meg ránéztem, amolyan "na köszi" nézéssel. - Fent a sziklán láttam merre kell menni, te hülye. 

- Jaa - mondtam és elnevettem magam. - Kb. mikor érünk oda? - kérdeztem miközben egy mókust figyeltem.

- 15 perc max - vágta rá én pedig bólintottam.

Ahogy egyre közelebb értünk a természet halkulni kezdett, a város zaja pedig egyre hangosabb lett. A madarakból és mókusokból egyre kevesebbet lehetett látni. Megláttam az egyik üzlet parkolóját aminek éppen kifejezetten örültem. 

- Végre - sóhajtottam fel. Ryan elmosolyodott és a táskámat elkérte tőlem. - Minek az neked?

- Csurom víz, és nehezebb mint volt. Viszem helyetted - mondta kedvesen, én meg elmosolyodtam.

- Köszi - mondtam és átadtam neki. Oldalra néztem és azonnal megláttam egy ismerős alakot aki felénk szaladt. - Ez Brad! - kiáltottam fel, és tettünk egy lépést felé.

- Jó hogy itt vagytok már! Titeket kereslek napok óta! Azt hittem eltűntetek - kezdte mikor odaért hozzánk.

- Nem. Mi éppen... Tulajdonképpen hol voltunk, Ryan? - fordultam felé, mert én se tudtam.

Ryan-t most már két kíváncsi szempár figyelte, ő pedig felsóhajtott. - Miért akarjátok ennyire tudni? - kérdezte váratlanul, de nem fejezte be. Kérdőn összenéztem Braddel, aztán újra Ryan-re meredtünk. - Jó rendben. A Holtak Világában voltunk. Muszáj volt odamenni. Azon a helyen mindenki Annát akarja, mert egy Látó vagy és a vérdíjad rengeteget ér.

- Tessék? - döbbentem le teljesen. A holtak megakarnak ölni? És az miért jó nekik?

Brad és Ryan még ezen beszélgettek egy ideig, én pedig gondolkodva meredtem ki a fejemből. Ha megölnek a holtak, ugyanoda kerülök, nem? Vagy az egy teljesen más világ, mint amiről mások beszélnek?

- Ryan - szólaltam meg hirtelen. Ryan azonnal felém kapta a fejét. - Mi történt azzal a szellemmel aki a játszótéren megtámadott minket? - kérdeztem, Ryan pedig nyelt egy nagyot.

- A vérdíjadra pályázott. Megöltem, hogy megvédjelek... Még ha számomra nem is helyes, mert Látó vagy. De mindegy is. A lényeg, hogy többé nem fog létezni. Ha egy holtat megölsz, az soha nem jön vissza. 

Ryant néztem. És elvörösödtem. Megvédett? Aztán pedig folyton vitt a kezében, hogy ne legyen bajom? Istenem én beleszerettem ebbe! Ha ennyitől örülök, biztosan. 

Remek, egyel több baj számomra.