Dumálok a Halállal

VII. fejezet

- Mi történik? - kiabáltam Ryannak, aki folyamatosan azt mondta, hogy húzzak már el innen. Brad már elfutott, de én továbbra is álltam mint egy fa, és néztem, hogy mi történik körülöttem.

- Menj. Már. INNEN! - ordította Ryan torkaszakadtából.
- Nem - mondtam nyugodt hangon, bár picit meghátráltam mert úgy tűnt ez az egész hely felrobban.
Visszanéztem Ryanre, akinek az arcán a "sajnálom" kifejezés ült.

- Mi ez az egész? -kérdeztem, de már késő volt. Ryan hirtelen átváltozott valami nagy átlátszó csontváz szerűségre, és a köd foltokat kezdte kaszabolni. Teljesen leblokkolva álltam a "csatatér" közepén, és amikor már úgy nézett ki, mintha valamelyik kis ködfolt megfog ölni, továbbra se tudtam mozdulni. Aztán egy kéz ragadott meg és egészen az utca végéig (ahol semmit se lehetett már látni) leültetett egy padra, és az arcomat fürkészte.

- Anna, jól vagy? - nézett rám aggódóan Brad, én pedig továbbra is a semmibe meredtem. - Francba már! Nem megmondta, hogy menj onnan? Szerinted ha egy szellem azt mondja, hogy menj innen, némi idegességgel a hangjában, viccel? - mondta dühösen. - Mit hittél? Csak úgy vannak, és figyelik az embereket?

- N-nem tudom - hebegtem, és ránéztem. - De nem tudom, hogy látni akarom még - mondtam ki ami a lelkemet bántotta.

- Tessék? - döbbent le.
- Szerintem nem akarom látni - töprengtem. - Csak, ha van valami jó indoka, és nem hazudik! - tört belém az adrenalin, Brad pedig kérdőn rám nézett. - Április eleje van, ha normális életem lenne, a könyvtárban ülnék, és tanulnék az érettségire. De nem, nekem valami Látónak kell lennem, Ryannek meg muszáj hozzám szólnia, nem hogy kerülne el, nem, inkább démonokat öl előttem, meg mit tudom én - temettem az arcomat a tenyerembe. - És itt vagy te is. Neked bosszantanod kéne továbbra is, elvenni a cuccaimat, uzsonnámat meg stb. és nem hirtelen a jófiút játszani! Mi lett az életemmel? - álltam fel hirtelen, és Bradre néztem.
- Egyszer vettem el az uzsonnádat - válaszolt, én meg hitetlenül elröhögtem magam.

- A lényeget fogod meg te is - motyogtam.

- Nézd, nem fogok hazudni - sóhajtott, én pedig vártam az ő monológját. - Senki sem tehet arról, hogy Ryant elcsapta egy kamion, meghalt, rá egy évre pedig megjelent a könyvtárban szellemként. Bár azt hiszed, hogy a te életed teljesen romokban van, de ha így kellett megtörténnie, akkor így kellett. Képzeld a magad Ryan helyébe. Szerintem azt se tudja mi van vele, random átváltozik valami démon ölő csontvázra, aztán találja ki mit csináljon. Mondjuk okosabb mint te, félteni nem kell - mondta a szemembe nézve. Gondolkozva meredtem egy táblára amin az utca neve állt. St. Peter Road.
- Azt mondod, ugyanolyan elhagyatott utca ez, mint a másik? - meredtem rá értetlenül. - Hiszen ebben több ezren laknak.

- Jó, hallásra fura, de igazából tesznek az itteni emberek arra, hogy az utcán mi történik. Vagy a TV-t vagy a számítógépet bámulják - legyintett, én pedig "ez igaz" biccentéssel, levágtam magam újra a padra. Brad követte a példámat, és rám nézett.

- Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem.
- Én szerintem hazamegyek, mert sötétedik, és elég volt egy démon támadás mára. Vagy kettő - töprengett.

- Én nem tudom. Apu nem hiszem, hogy vár haza, amióta látta, hogy "jobban" vagyok, ugyanúgy nem foglalkozik velem - vontam vállat.

- Mr. Lensen? Várj... ti akkor a Joule Road-on laktok, nem?
- Igen. Honnan tudod? - néztem rá kérdőn.
- Ott laknak a milliomosok - vigyorgott, én pedig lesütöttem a szemem. - Gazdag negyed, mindenki tudja.

- Közlöm, a pénz nem boldogít - mutattam végig magamon, a helyzetemre utalva.

- Igen, és szerinted hány ember tud beszélgetni a halottakkal? - kérdezte hitetlenkedve.

- Hát, rajtam kívül még egyet tudok mondani - mutattam rá. Megrázta a fejét és feltápászkodott.

- Muszáj mennem, anyám a végén azt hiszi kitűnő érettségit akarok - vigyorodott el, és zsebre vágta a kezét. - Szia.
Csak intettem, és megfordultam. Két választásom volt. Az egyik, hogy hazamegyek, és alszok holnap délig. Vagy vissza megyek Ryanhez, és megkérdezem, hogy mi volt ez az egész. Péntek este volt, ezért kérdőn néztem körbe, hogy hol vannak az emberek ilyenkor. Komolyan, senki se volt az utcában.
Úgy döntöttem, Ryanhez megyek aki remélem már befejezte a öldöklést. Amikor befordultam nem volt már ott semmi. Illetve Ryan ült a padkán, az arcát a tenyerébe temetve. Amikor messziről megláttam, gondoltam elkiabálom magam. De úgy döntöttem, hogy nem.
Már csak pár méterre voltam tőle amikor megszólalt.

- Ne mondj semmit. - Nem nézett fel, továbbra is az arca a tenyerében volt.

- Nézd, én emberből vagyok. Szerintem van jogom sokkot kapni - mondtam mosolyogva a frappáns választ.

- Tudom. Vagyis gondolom. De akkor is. Látnod kellett volna az arcodat. Azt hittem, úgy döntesz, hogy szóba se állsz többé velem. - Leültem mellé, a táskámat pedig az ölembe raktam.

- Elsőnek úgy volt - rágtam a szám szélét. Ryan kérdőn rám nézett. - Vagyis, csak a sokk beszélt belőlem, szerintem. Brad elmondta, hogy szerinte hogy van ez az egész. Lehet igaza van, lehet nem. A lényeg, hogy lenyugtatott - mosolyogtam.

Ryan akart valamit még mondani, de hirtelen Alec jelent meg a bal oldalamon.

- Szia, Anna. Mi járatban erre felé? - nézett rám, aztán pedig... Ryanre.

- Szia Alec. Gondoltam most erre jövök haza - vontam meg a vállam.

- Aha... és Ryannel mi van? - nézett rám "engem úgy se versz át" fejjel.
- Na jó. Mi történik itt? Először Brad, aztán te. Az elnök esetleg nincs a dologban?
- Jó, látjuk a szellemeket. És?

- És? - kérdeztem vissza kihangsúlyozva. - Ezt ilyen alap dolognak kéne vennem, vagy mi?

- Hagyd - szólalt meg Ryan. - Smith, mit akarsz?

- Beszélgetni Annával, például. Ha nem ütnéd bele az orrodat - nézett rá vigyorogva. - Tudod, mellé talán olyan kéne aki él is - kacsintott rá.
- Tudod, legszívesebben most leütnélek - mosolyodott el. - De nincs kedvem nézni, ahogy kiröhögnek mert a sebedet azzal indokolnád, hogy Ryan Clay leütött. - Alec ökölbe szorította a kezét, majd rám nézett, aztán vissza Ryanre.
- Anna, csalódtam benned - nézett rám lesajnálóan. Aztán Ryanre meredt. - Te meg rohadt hullaként se változtál. Gratulálok - biccentet gúnyosan és hátrálni kezdett. - Megbánjátok még ezt - mondta végszóként és elment.

Így fejeződött be a napom.