Dumálok a Halállal

III. fejezet - Az idős bácsi

A könyvtárból kilépve Ryan arról magyarázott, hogy milyen vicces volt, amikor a könyveket dobálgatta Bradékre.
- Rám fogják valahogy kenni! - háborodtam fel. - Már így is mindenki őrültnek tart! - csúszott ki a számon, és ahogy kimondtam, meg is bántam.

- Hogy mi? Miért tartanak őrültnek?
Zavaromban a földet bámultam. - Semmiért - vágtam rá.
- Anna! - szólt rám.

Megtorpantam és ránéztem.

- Mert sokáig ki voltam akadva a halálod miatt! Tessék, jobb?

Ryan mélyen a szemembe nézett én pedig elkaptam a tekintetem, és sietősre vettem a tempót. Éreztem, hogy követ, ezért hirtelen megfordultam, de nem volt ott senki.
Az utcán sétálva a történteken gondolkoztam, főleg azon, hogy tudok beszélgetni a halott emberek szellemeivel. Egy férfit láttam meg, aki egy elhagyatott ház lépcsőjén ült és egy pohárral a kezében számolgatta a benne lévő aprókat.
- Sosem lett volna elég - suttogta maga elé, és elsétált.

- Elnézést, uram! Hé álljon már meg! - kiabáltam utána.

- Maga hozzám... beszél? - kérdezte elképedve.

- Nem, a fának - vágtam rá amikor odaértem, aztán rájöttem kivel beszélgetek. - Bocsánat. Szóval, itt van két húsz dolláros - tettem bele a pohárba, és rámosolyogtam. Nevetést hallottam magam mögött.

- Nézd, a kis Lenser magában beszél! Totál meghibbant! - ment el mellettem egy csapat idegen, aki valószínűleg az osztálytársaim ismerősei.
Miért beszélnék magamban? Itt van előttem egy öregember, akinek pénzt adtam és... Na várjunk csak.

- Kisasszony, nagyon köszönöm, de nekem már nincs szükségem erre. - Erélyesen kiemelte a már szócskát. Nagyot sóhajtottam és megráztam a fejem.

- Maga egy szellem, ugye? Vagyis halott, nem? - kérdeztem, és kicsit udvariatlannak tartottam magam.

- Nos... Igen. Ezért gondoltam furának ezt a helyzetet.

- Bocsánat, de nekem most mennem kell. A negyven dollárt megtarthatja... emléknek - siettem el, és egyenest haza vettem az irány. Ha hamar haza igyekszem talán eltudom ezt az egészet felejteni. És betudom annak, hogy kezdek megőrülni.

A kabátom ledobva siettem fel a szobámba. Apu még nincs itthon, ami jó jel arra, hogy ha elkezdenék sírni, senki se jönne fel. Az éjjeliszekrényemen lévő képet nézegettem amin én és Ryan vagyunk, mikor éreztem, hogy valaki leült az ágyra.
- Anna, miért szomorkodsz? - Hirtelen hang miatt ijedten fordultam meg, és elsőnek azt hittem, hogy az apám.

- Ryan?

- Nem, a szekrény! Igen, én. Nos, mi a válaszod? - Ryan leült mellém és a kezemben lévő képhez szegezte tekintetét. - Már nem érdekel.
Tudta. Sőt. Az agyam azon kattogott, hogy vajon min gondolkozhat. A utcán történteken? Vagy csak úgy szimplán az... életről? De hisz nem is él!
- Suliba is eljössz? Mármint érted... - Zavartan a poharamat néztem, amiben a szénsav kis buborékjai pattogtak.

- Hát eddig is unatkoztam, és amúgy is mindjárt érettségi! - pattant fel izgatottan. A haláltól kihűlt szemei megcsillantak amitől legszívesebben sírva fakadtam volna. Tényleg, hogy fogok egyedül sírni?

- Szóval elkísérsz. De ugye tudod, hogy neked nincs érettségi? - kérdeztem, és ahogy felálltam és utána sétáltam éreztem, hogy a testem teljesen legyengült.

- Persze - legyintett.
A faliórámra néztem. Fél tíz múlt pár perccel. Hirtelen kopogtak az ajtómon amin annyira megijedtem, hogy egyszerűen felugrottam az ágyamra.
Ryan furán rám nézett, majd elröhögte magát, én pedig mérgesen szegeztem rá tekintetem, és az ajtóhoz siettem.
- Szia, apu.
- Anna, képzeld, egy új céget kaptunk! - lépett be a szobámba izgatottan.
- Új céget? - értetlenkedtem.

- Tudod, az én munkahelyem azzal foglalkozik, hogy cégeket képvisel, segít és satöbbi - legyintett. - Most egy iszonyú gazdag cég jött hozzánk, hogy tudnánk-e nekik segíteni, mert iszonyat sok pénzük van mindenhol, és rendezni kell őket.

- Gazdag cég, de nincs saját könyvelőjük? - néztem rá furán. Ryan a tükrömet nézte (nem zavartatta magát) és ahogy a rá ragasztott képeket nézte (amiken együtt voltunk) lassan elmosolyodott.

- Pont ez az! Tegnap mondott fel a könyvelőjük, mert hogy nem tud ilyen sokat vállalni. Milliókról van szó, több helyen! - Apu szeme megcsillant, amikor kimondta a millió szót. Szeretem az apámat, de a pénz imádata szedte szét a családunkat, ezt a tulajdonságát sose kedveltem.
- És - köszörültem meg a torkom - te, vagyis ti tudjátok vállalni?
- Megpróbáljuk. Azért vagyunk, hogy segítsünk. - Ezután felállt, és rám mosolygott. A szoba ajtómon kilépett, Ryan azonnal odapattant hozzám.
- Apád iszonyat sokat változott. Ennél kissé bunkóbb volt, nem?
- Hé az apámról beszélünk! - háborodtam fel, de aztán beláttam, hogy igaza van. - De, igen. Miután élni se volt kedvem, próbált közelebb jönni.
- Élni se volt kedved? - kérdezte és érezni lehetett, ahogy ironikusan kiemeli a szavakat. Mert ő már halott.
- Igen. - Tagadnom kellett volna? Minek? Miért hazudnék egy olyannak, aki jobban ismer mint én magamat?
- Értem. - Éreztem, hogy nagyon furdalja a kíváncsiság, de tudta, hogy erről nekem nagyon nehéz beszélnem. Pár percig egymás arcát bámultuk, majd Ryan óvatosan megölelt.
Miért nem hiszem el, hogy megint látom?