Dumálok a Halállal

XII. fejezet

Ott álltam és gondolkozva meredtem magam elé. Ryan és Brad egymással vitatkoztak valami értelmetlen dolgon, aztán Brad felém fordult de Ryanre dühösen visszanézett még egyszer. 

- Anna, amíg távol voltál történt egy kis baj - kezdte furán, én meg kérdőn pillantottam rá. - Szóval... Gyorsan vagy lassan tépjem le a ragtapaszt?

- Gyorsan - vágtam rá.

Brad idegesen fújta ki a levegőt, amitől még kíváncsibb lettem.  - Igazából, fogalmam sincs, hogy jó vagy rossz hír az, amit közölni fogok veled, szóval ne tépd le a fejem amikor elmondom.

- Gyorsat mondtam, vagyis bökjed már ki! - mondtam indulatosan.  Brad nyelt egyet, és szemembe nézett.

- Az apád meghalt - mondta ki gyorsan, bennem meg megállt az ütő. Ryan azonnal mögém sietett, ha elájulnék vagy ilyesmi, de nem történt semmi. Csak sokkoltan álltam ott és néztem Bradet aki a karomat fogta, hogy nehogy elessek.  Nem ért akkora fájdalom, hiszen nem voltam jóban az apámmal, de mégis furcsán ért, hogy meghalt valaki a közeli családomból (újra). - A nagynénéd nemsokára megérkezik... Vagyis azt mondta nekem, hogy adjam át neked, hogy ma délután folyamán jön. És negyed öt - mutatott rá a karórájára, én pedig követtem az ujját. Sóhajtottam egyet, aztán felnéztem.

- Akkor indulni kéne - mondtam közönyös hanggal. Semmi érzelem nem volt ebben a mondatban, így Ryannek és Bradnek fogalma se volt, hogy mi van velem.  Bólintottak és elindultunk.

Az utcák kihaltak voltak, sehol se volt egy árva lélek, még szellemet se láttam aki csak úgy sétálna a semmibe haszon nélkül. A könyvtár mellett elhaladva eszembe jutottak a korábban történtek, és csak annyit kérdeztem magamtól amikor elhagytuk az épületet "Hogyan történt mindez?". A házamhoz érve (ami most már hivatalosan is az enyém) fura érzés csapott meg. És nem csak engem, hanem a többieket is. 

- Miért érzem azt, hogy ide nem kéne bemennünk? - kérdeztem hátranézve. Ryan kifejezéstelen arccal nézett rám, Brad pedig sápadtan nézett körbe. - Úgy látszik, nem csak én érzem ezt - kuncogtam halkan, és előre fordultam. A lakás üres volt, a nagynéném jelét nem igazán találtam, ezek szerint még nem jött meg. Leültem a pultnál lévő bárszékre és körbenéztem. - Oké, még nincs itt Christina. Fél öt lesz. Lassan inkább este lesz mint, délután mire ideérkezik. Igazából fogalmam sincs, milyen személyiség 8 éve nem láttam - vontam meg a vállam. Ryan furcsán mászkált a lakásban, Brad pedig levágta magát a kanapéra és a semmibe meredt. - Mi van veletek?

- Valami van itt - szólalt meg Ryan, Brad pedig biccentet. - És nem is akármi. Apád szelleme - nézett rám, én pedig kérdőn felegyenesedtem.  - Ezek szerint a Holtak Világában maradt, és nem ment át a Túlvilágra.

- Miben különbözik a kettő? - nézett fel Brad. Ryan sóhajtott egyet, és felváltva nézett ránk.

- Elsőnek is az kerül a Holtak Világába aki az életében túl gonosz volt egy rendes emberhez méltóan, így azzal büntetik, hogy egy rosszabb világba kerül. Illetve ha az illetőnek van még valami dolga itt a földön, és csak "véletlen" halt meg. Ezek ugye általában a gyilkosságok. Aztán pedig ha az a valaki olyan mint én. Vagyis őrangyal.

- Az őrangyalok is a rosszabb helyre kerülnek? Vagyis... nem értem... - néztem rá furán.

- A Holtak Világa valahol megegyezik az élettel ezért tudnak "egy helyen" lenni az élőkkel azok akik oda kerültek. Mi azért vagyunk ott, hogy valahogy visszatudjunk ide jönni. Remélem érted - nézett rám, én pedig bólintottam.

- És akkor - köhintettem egyet - apám is oda került, szóval tulajdonképpen "itt" van? - kérdeztem.

- Ha nem is van, akkor volt. Még nem kapta meg a teljes erejét, hogy tudjon velünk bármit is csinálni. Ha valaki a Holtak Világába kerül nem rögtön lesz "extrém" erős - magyarázta Brad.

- Erről jut eszembe... Amikor az erdőben voltunk motyogtál valamit, hogy ott voltunk... A Holtak Világában - néztem rá kérdőn Ryanre, aki bosszúsan csettintett egyet.

- Utálom, hogy akkor figyelsz amikor nem kéne! - vágta rá mérgesen.

- Mondd el kérlek! Fogalmam sincs mi történt.

- Úgy lenne a legjobb... -sóhajtott fel. - Oké, elmondom - mondta ki, én pedig kíváncsian rámeredtem. - Szóval... Az a szellem aki megtámadott minket azonnal rád küldött egy kisebb lidércet, amivel elveszítetted az eszméleted, és ezzel gondolta is, hogy vihet téged magával és megkaphatja a vérdíjadat. Persze elfelejtette, hogy ott vagyok én is. Azonnal átváltoztam azzá az őrangyal alakomra utána már hiába kérlelt, hogy ne öljem meg, darabokra téptem... - Ryan nyelt egyet, mintha csak rosszat tett volna. - Aztán valahogy visszavettem az eredeti formámat, és azonnal hozzád siettem - fordult felém hirtelen, amitől kicsit hátra hökkentem. - Alig lélegeztél már, azt hittem valami végleges halálos sebet szereztél, de nem egészen. Tudtam, hogy csak ott találok erre gyógyszert, ahonnan ezek a lények erednek, ezért muszáj volt téged odavinnem. Ahol meggyógyítottak,  én pedig gyorsan elvittelek onnan, hiszen érted ott vérdíj van. Így most onnan mindenki köröz minket. - Pislogva meredtem magam elé, Brad pedig felállt, és mosolyogva nézett ránk.

- Nem tudtok néha nem feltűnősködni? - kérdezte ironikusan, és mindnyájan elnevettünk magunkat. Ryanre néztem aki kissé ideges volt, amiért ezeket felhozta. - Srácok - nézett az órájára Brad és eléggé elhúzta a száját. - Lassan hat óra. Nekem mennem kell anyámnak segíteni valami pakolósdiban - legyintett egyet amolyan "családi ügy" stílusban. - Ha bármi van, csak hívjatok fel - lépett ki az ajtón, elhagyva a helységet.

- Miért gondolom azt, hogy mérges vagy? - kérdeztem Ryantől aki még mindig állt.  A bárszékről lepattantam és a kanapéra ültem, otthoniasabban. 

- Nem vagyok mérges, csak nem volt szép emlék felhozni mindezt... Látni téged ahogy haldokoltál, szörnyű. - Leült mellém és a szemembe nézett, erről eszembe jutott a tegnapi gondolatom, ami felerősödött. Teljesen belehabarodtam Ryanbe.  - Anna, hallasz?

- Mi? Nem figyeltem - néztem rá zavartan.

- Azt látom - mosolyodott el. - Azt kérdeztem, hogy nem kéne aludnod? Hosszú napod volt.

- De, igazad van, kellene - álltam fel hirtelen, aztán ijedten néztem a konyhába. Egy kés állt velem szembe, arra várva, hogy eldobják. Ryan azonnal észrevette, hogy úgy állok ott, mint aki mindjárt elájul, ezért pontosan oda nézett, és rögtön ott termett megfogni. Félve néztem rá, aki ideges elporlasztotta a kést.

- Ha nem bánod, minden szúró-vágó eszközt elviszek - nézett rám, én pedig megvontam a vállam. 

És ezzel el is tűnt.