Dumálok a Halállal

V. fejezet - A démon

Felsóhajtottam. Majd biztosan előkerül. A könyvtárba indultam amikor Brad állított meg.

- Na idefigyelj Lenser! Tudom, hogy valami fura dolgokkal vagy körülvéve! - Brad idegesen meredt rám, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt megver.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondtam, és álltam a tekintetét.

- Nagyon is jól tudod! Én kiderítem ezeket a hülyeségeket, és teszek róla, hogy mindenki még jobban őrültnek higgyen! Röhögve fogom végig nézni, ahogy elvisznek valami elmegyógyba és szétszedik az utolsó csepp eszedet is - mosolygott rám és azzal ott is hagyott.

Döbbenten álltam az iskola előtt, és néztem a távolban elmenő diákseregletet. Gondoljuk újra ennek a valószínűségét. Brad maximum annyit tudna látni, hogy magamban beszélek, ami miatt még nem zárnak be egy elmegyógyintézetbe se. Max valami terapeuta, de azokat ki lehet játszani. Végig ezen agyaltam, amikor megint ahhoz az elhagyatott utcához tértem, ahol a könyvtár van. A földet pásztáztam, és a hatalmas zaj miatt felkaptam a fejem. A látványtól teljesen ledöbbentem, először nem tudtam, hogy fussak, vagy álljak meg. Sajnos az utolsót választottam.

Szerintem, több mint száz ember állt előttem, engem lesve, hátha megszólalok. Mindenki halkan beszélgetett, hogy ez az a lány-e. Végül előre lépett az az idős bácsi, akinek nem rég még negyven dollárt nyomtam a kezébe döbbenetemben.
- Anna, ugye? Sokat hallottunk rólad.

- Kik... Kik maguk? - kérdeztem, és a félelemtől aligha tudtam megszólalni.

- Én először is Joseph vagyok, ők pedig a társaim - mutatott hátra. - Azért jöttünk, mert gondoltam te tudnál nekünk segíteni.

- Segíteni? - Értelmetlenül meredtem Josephre.

- Igen. Tudod mi halottak vagyunk, nem tudunk semmit csinálni. Te viszont élsz, és látsz minket. Gondoltuk tehetnél nekünk egy apró szívességet.

- Szívességet? Mit? - A hülye gondolataimnak köszönhetően a legrosszabbra gondoltam, ezért a félelem még jobban elöntött.

- Bosszút állni azokon akik ezt tették velünk! - mondta olyan hangsúllyal, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna, annyira megijedtem. Aztán rájöttem, hogy válaszolni kéne, ezért köhintettem egyet, és Josephre néztem.

- Mégis, hogy állnék bosszút? Azt se tudom, hogy magukkal mi történt! És gondolom ami miatt halottak, csak maguk tehetnek. - Az utolsó mondatot nagyon megbántam, ezért akartam még valamit mondani, de Joseph szeme villámokat szórt.

- Ostoba kislány! Szerinted mi akartuk ezt? Engem kidobtak otthonról télen, kint fagyoskodva, és halálra fagytam! - Joseph hirtelen annyira mérges lett, hogy gyorsan lélegezve nézett hátra, és a tömeg eltűnt. Joseph hirtelen valami csontváz szerű lénnyé változott át, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni.

Hirtelen erősen megragadta valami a karomat, és arrébb lökött. Sok kérdés merült fel bennem egyszerre, de leginkább az, hogy hogy tudott ennyire messzire konkrétan eldobni. Köztük és köztem volt vagy tíz méter, és amikor rájöttem, hogy fel kéne állni, pattanva meredtem rájuk. Amint megmozdultam, a "valami" rám nézett és csupán a szemével közölte, hogy meg ne merjek oda menni. Ryan volt az, amitől megint annyira ledöbbentem, hogy szerintem megdöntöttem a "világon legtöbbször ledöbbent ember egy nap alatt" rekordot.

- Oké, mi ez az egész? - kérdeztem, szerintem jogosan.

- Anna, azonnal tűnj innen! Majd... majd elmagyarázok mindent. Csak menj! - hadarta idegesen, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem.

Egészen a könyvtárig futottam, ami nem kis teljesítmény tőlem. A könyvtár előtt lihegve neki támaszkodtam a falnak, és mögém néztem. Vajon mi történhet ott? A gondolataimmal játszottam amikor valaki leszólított, én pedig megijedve ugrottam hátra, egyszerűen sok volt nekem az ez előtti.

Alec állt velem szembe, és kérdőn nézett rám.

- Szia, Alec. Mizujs? - kérdeztem halál nyugodtan, mintha mi sem történt volna.

- Szia, Anna. Megláttalak, gondoltam a könyvtárba tartasz, ezért megakartam kérdezni, hogy nem megyünk együtt, meg ilyesmi - dadogta.

- De, persze - vontam meg a vállam, és bementünk az ajtón. Újra az a poshadt illat csapott meg, mint múltkor, és most még több diákkal.

- Itt aztán vannak - nézett körbe Alec.

- Hát, nem játék az érettségi. Főleg, hogy a fél osztály, vagyis inkább a háromnegyed hülye. Rájöttek, hogy tanulni kéne. Ez van - vontam meg a vállam, és levettem a kabátomat. Leghátra indultam, amikor Alecet leszólították, hogy menjen oda hozzájuk. Kérdőn rám nézett, én meg értelmetlenül meredtem rá. - Felőlem menj. Én mindig hátul vagyok. - Alec bólintott, és leváltott a többi haverjára. Én pedig lassan sétálgattam az utolsó helyekhez.

Amikor lepakoltam, Ryan jelent meg, és ledobta magát egy székre. Én kérdőn meredtem rá, ő pedig halál nyugodtan nézett vissza rám.

- Még is mi történt ott? És mi volt az az előbb? - kérdeztem sorjában.

- Anna, az égvilágon semmi nem történt, csak megöltem egy démont - mondta ugyanúgy nyugodtan, mint ahogy rám nézett.

- Oké, akkor így kérdezem. Mi van??? - kérdeztem újra kissé hevesen, amitől Ryan elveszítette a nyugalmát. - Milyen démon? Megölted? De hát már halott... Jó, oké, nem értem - ültem le, és kérdőn meredtem rá.

- Anna, majd elmagyarázom. Most tanulj. - mondta halkan.

- Persze, tanuljak tök nyugodtan, amikor valami démont megöltél, én pedig ezek szerint kis híján otthagytam a fogamat.

- Anna! Mondom, majd elmagyarázom... Kérlek, tanulj.

- Aha, nem - álltam fel, és idegesen mentem el Ryan mellett.

- Anna, most meg hova mész? - kiáltotta utánam, én pedig két okból nem válaszoltam neki. Az egyik az, hogy nem akartam, a másik pedig, hogy már a társaságok mellett voltam, és nem akartam hülyének tűnni.

Az ajtón kilépve úgy döntöttem, megnézem azt a tetthelyet, ezért visszafelé indultam, az iskola irányába.