Dumálok a Halállal

II. fejezet - A Különleges

A megemlékezés óta már egy hét eltelt. Nemsokára érettségi, ezért egy közeli könyvtárba mentem tanulni. Amikor beléptem, több embert láttam mint általában. Sok kis tanulócsoport volt az asztalok körül, és amikor beléptem mindenki rám emelte a tekintetét.

- Jó napot - szóltam oda halkan a könyvtárosnak, de még így is a nagy csöndben visszhangzott a hangom. A barna dzsekimet az akasztóra tettem és kerestem egy csendes helyet, ahol nincs senki. Így hát a könyvtár végét közelítettem meg, ahol már kevésbé volt fényes a helység, és ugye ott voltak a "Nem kikölcsönözhető" könyvek.
Egy poros sötétbarna asztalhoz ültem, és elővettem a tételeimet amit a tanáraim adtak nekem. Nem vagyok csókos, csak szeretik a tanuló és figyelő természetem, és eddig mindig ötöst szereztem mindenből. Csendes és fura tulajdonságaim miatt, a suliban nem annyira kedvelnek, Ryan halála után pedig őrültnek neveztek, amiért nem tudok egy ilyen "kis"dolgon továbblépni. Nem szálltam velük vitában, sőt nem is szóltam hozzájuk, majd megvárom ha felnőnek és rájönnek, hogy ez nem csak szimplán kis dolog.

Nevetést hallottam az előtérben, és óvatosan kinéztem a polcok közül. Egy négyfős társaságot láttam akik háttal álltak nekem. Két lány és két fiú. Ó, csak ne az osztálytársaim legyenek! Az egyikük megfordult és hátranézett. Gyorsan visszafordultam mielőtt észrevennének. Pár másodperc múlva újra kinéztem és akkor már tisztán láttam kik voltak azok. Hát persze, hogy az osztálytársaim.
Legnagyobb örömömre hátra igyekeztek, én pedig gyorsan visszaültem a helyemre és olvastam tovább a tételeimet.
- Na, kihez van szerencsénk? - kérdezte az egyikük nevetve.

- Ó, csak nem Lenser?
Egy pillanatra felnéztem és aprón megráztam a fejem. Tovább olvastam.
- Tételek? Kösz, már mióta kérem a tanárokat, hogy írjanak nekem! - kapta ki a kezemből Brad.
- Khm, az az enyém! - mondtam kissé rekedt hangon, amitől elröhögték magukat.

- Most már nem.
Nem tudtam mit tenni. Vitába nem fogok velük szállni, főleg nem egy könyvtárvégében. Verekedni nem tudok, hiszen még egy tálca süti is nehézkes nekem. Viszont kellenek nekem a tételek!

- Adjátok vissza!
- Mert ha nem, mi lesz? - kérdezték egyszerre, én meg könnybe lábadt szemmel néztem a földre. - Ó, nézzétek a kis szerencsétlen sír! Milyen béna!
Felemeltem a tekintetem, és abban a pillanatban Melodyt eltalálta egy könyv. Az előttem lévő könyvespolcról pár könyv Bradre esett, Susant pedig a szék kigáncsolta. Csak Sam volt az egyetlen akinek semmi baja nem volt, ezért ijedten sietett el. Pár másodperce után a könyvtárossal együtt voltak előttem. A többiek a fejüket és kezüket fogták.
- Látja mit tett? Tuti ő volt!

- Nem én voltam! Mégis, hogy lehettem én? Itt álltam előttetek két méterre! - hitetlenkedtem. A tételeim az asztalon voltak, és azonnal hozzájuk nyúltam. A sérültek felálltak és menni igyekeztek, de úgy döntöttek inkább megvárják ezt.
- Igaza van Annának! Nem lehetett ő, csak nézzetek rá! - mutatott a vézna és vékony testemre, és a többiekre nézett. - Hagyjátok békén Annát.

- Hagyjátok békén Annát - ismételte meg valaki suttogva. Körülnéztem, de sehol senki.

- Re-rendben - bólintott Susan még mindig remegő hanggal.
A könyvtáros megvárta amíg mindenki összeszedi magát, és elkísérte innen a többieket.

Tovább tanulgattam a tételeket, amiket Brad az imént kissé megtéptek. Próbáltam elfelejteni az egészet ami az előbb történt. A hatalmas csendben elbambultam, és a telefonom rezgése megijesztett.

- Igen? - szóltam bele halkan.
- Anna, hol vagy? - hallottam apu hangját, ami cseppet se volt halk.
- A könyvtárban és éppen tanulok. - Elfelejtettem apunak mondani mielőtt elmentem volna otthonról? Lehet.
- Ja, oké! Csak nem tudtam, hova tűntél így délután.
- Jól vagyok, apa - mondtam a lehető legőszintébben.
- Rendben, akkor leteszem, tanulj jól - mondta, és lerakta.

A telefonomat bámultam még egy ideig, aztán elraktam. A fejemet megtámasztottam a kezemmel, és a semmibe meredtem.

- Anna, figyelj már rám!

- Mi? Ki az?
Amikor felnéztem előttem volt egy ismerős arc, és egy könyvet lapozgatott. Hirtelen felpattantam, ezzel felborítva a székem, ami szerencsére nem volt hangos. - Mi a...? Ryan? -suttogtam. - Hát én komolyan megőrültem.
Ryan elnevette magát. - Nem őrültél meg! Ezek szerint látsz és hallasz! Különleges! - A hangja visszhangzott, de a jelenléte ugyanolyan volt mintha itt lenne. Nem volt láthatatlan. A kezemet lassan az övéhez nyújtottam. - Megtudlak fogni! És iszonyú hideg vagy! - kaptam vissza a kezem.

- Üdv, halott vagyok - nézett rám értelmetlenül. Azonnal megöleltem, és az sem zavart, hogy egy asztal van közöttünk. Ő szorosan a karjaiba zárt, és a hajamat megsimította.
- Hogy lefogytál! - húzott el magától annyira, hogy jobban megnézhessen. - És már nem is vagy annyira erős. - Aggódva nézett rám, és annyira szerettem ezt a tekintetét! Láttam, hogy érdekli őt. Láttam Őt.

Megvontam a vállam. - Hogy, hogy látlak? Vagy mi ez? Különleges? Mi? - néztem fel rá, mivel ő nálam húsz centivel magasabb. Én vagyok 160 centi ő pedig 180... volt? Most gőzöm sincs.
- Különleges adottságod van! Tudsz beszélgetni a túloldaliakkal!
Pár másodpercig értetlenül néztem rá, és mindenáron azon voltam, hogy ne ájuljak el.