Dumálok a Halállal

XIV. fejezet

- Hogy hová? - akadtam ki. 

- Muszáj oda elmennünk! A lidércek megsebeztek méghozzá elég súlyosan! Főleg, hogy nem szóltál... - tett le végre. Körülbelül tíz másodpercig álltam a két lábamon, utána összeestem mint valami bábú.

- Anna! Jól vagy? - kapott utánam Ryan, aki mellettem állt végig. Brad kérdőn nézett rám, aztán a lábaimat kezdte piszkálni.

- Nem érzem a lábam! Miért nem érzem a lábam? - kiáltottam kétségbeesetten. Ryanre néztem aki aggódva nézett vissza. 

- A sebed elérte a lábadat és lebénította. Most már tényleg sietnünk kell! 

Az autóba beülve nézegettem az embereket ahogyan a járkálnak a városban, és azon gondolkoztam, hogy nekem miért nincs normális életem. Hamarosan beértünk az erdős, kanyarokkal teli részre, ahol egyre jobban sötétebb lett. Lassan a karjaim is lebénultak és nem sok kellett már ahhoz, hogy meghaljak. Ryan szólt Bradnek hogy gyorsítson még, de Brad úgy döntött, hogy megáll.

- Mit csinálsz, hülye gyerek? Anna megfo-

- Kuss! Olvastam olyat egy könyvben, hogy egy élő ember áttudja adni az életét egy haldokló félnek, főleg akkor ha lidérc sebei vannak! 

- És ezzel mire akarsz célozni? - kérdezte félve Ryan Bradtől.

- Nem egyértelmű? Oda akarom neki adni az enyémet! Jobban megérdemli! - Az arcom már teljesen lebénult ezért semmilyen kifejezés nem volt rajta. Viszont teljes erőmmel azon voltam, hogy lebeszéljek erről mindenkit, de nem igazán jött össze. Ryan szomorúan nézett rám, Brad pedig idegesen meredt Ryanre. Én pedig holott néztem Ryanre és holott Bradre, és magamban sóhajtottam egyet. 

Ryan letett a földre és lecsukta a szememet, amit szerintem is jó ötletnek tartott, mert a következő pillanatban Brad fájdalmasan felüvöltött amitől sírni lett volna kedvem. Pár perc múlva az üvöltés abbamaradt, és olyan hangot hallottam mintha valaki elesett volna. Hirtelen éles fájdalmat éreztem mindenhol, és végül elájultam.

Lassan kinyitottam a szemem és a szobámban találtam magam. Azonnal felültem amit nem kellet volna, mert a fejem rögtön fájni kezdett. Ryan előttem állt, így gyorsan odasietett az ágyszéléhez és kérdőn nézett rám. Végig néztem magamon és szinte mindenhol be voltam kötve, mintha valami balesetet szenvedtem volna.

- Mi.. Mi történt? - néztem fel kérdőn Ryanre, aki sóhajtva elmagyarázta az egészet. Kérdőn néztem vissza rá. - Szóval, meghalt? - éreztem, hogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon, de több nem jött. Ryan bólintott és szomorúan nézett rám. - Milyen fura ez az egész.

- Mégis mi? - ráncolta össze a szemöldökét.

- Hát - köhintettem. - Nem rég még utáltuk egymást Braddel. Sőt! Most pedig feláldozta magát értem... Belegondolva ez nagyon értelmetlen - nevettem fel köhögve. Ryan gondolkodva elmosolyodott.

- Tényleg az.

- Mondd, Ryan - szóltam utána amikor az ajtóm felé vette az irányt. Megfordult, és kérdőn rám nézett. - Végül is elmentünk a Holtak Világába? - kérdeztem.

- Nem - sóhajtott. - Majd később kell nekem oda bejutnom.. Valami orvosságot szerezni neked a lidércek ellen. Hiszen olyan sok talál rád és sebez meg.

- Értem - bólintottam és hirtelen csengettek.

Ryan mérgesen nézett az ajtóm felé. - Megnézem ki az - mondta én pedig bólintottam, és vártam Ryanre aki pillanatok alatt visszatért és bosszúsan meredt előre. - Alec az.

- Kicsoda? - kérdeztem furán, hisz még soha se hallottam ezt a nevet. Ryan furán vissza nézett rám, aztán csettintve felnézett, és magyarázkodón újra rám nézett. - Miután Brad "odaadta" az életét, lehet pár dolgot elfelejtettél. Egyszóval, meg lett romolva a memóriád. De ez nem olyan nagy baj, nem is gond, hogy nem emlékszel erre a szörnyű alakra.

- Miért lenne szörnyű? Tett valamit vagy  mi? Nem értem - ráztam meg kicsit a fejem.

- Ismétlem, nem is baj. Csak teher a hátunkra.

- Vigyél le a nappaliba és legalább az ajtóig engedd be.  - Ryan sóhajtott egyet, majd felkapott és levitt a tágas földszintre. Megint csengettek, ezért kértem Ryant, hogy nyissa ki az ajtót.

- Helló Ryan - nézett rá a srác Ryanre. Ez látja Ryant?

- Üdv, Alec. Sajnálattal közlöm, hogy Anna amnéziája miatt, rád egyáltalán nem emlékszik - vigyorgott a képébe. - úgyhogy mondd, amit akarsz, aztán viszlát.

- Ez valami vicc? - nevettet fel erőtlenül. - Anna ugye emlékszel rám? És.. hogy nézel ki, mindenhol be van kötve a tested!

- Bocsi, de nem tudom ki vagy - ráztam meg a fejem, a srác, vagyis Alec idegesen nézett Ryanre.

- Mi történt vele? Miért néz ki úgy, mint aki éppen előbb halt meg, és miért nem emlékszik rám?

- Hadd mondjak el neked valamit, kis öreg - kezdte Ryan, Alec pedig felszegett állal meredt rá. - Neked ehhez semmi közöd!

Alec hirtelen olyan mérges lett, hogy valami szörnyeteggé változott, és Ryan ezen elmosolyodott. - Leleplezted magad, démon.

- Folyton az utamba állsz! Anna majdnem meghalt volna! De neked és a szánalmas haverodnak meg kellett mentenie, nem? - A hangja egyszerre volt mély és vékony, de ahogy egy szót is kiejtett a száján a hátamon végig futott a hideg.

- Így van! Talán van ellene kifogásod? - nézett fel rá, és azonnal átváltozott az őrangyal alakjára.

Mind a kettő erősen harcolt. Hol a démon harapott bele Ryanbe, hol Ryan karmolta meg erősen a démont. Az állás folyton döntetlen volt, amíg végül Ryan nem lökött rajta egy hatalmasat és nem karmolta szét az egész testét. Hatalmas üvöltés hagyta el a száját, és össze csuklott Ryan előtt. Aztán pedig elporladt. Ryan lassan visszatért az emberi alakjába én pedig ijedten néztem rá.

- Harcolni még nem láttalak - nyögtem ki egy mondatot a hatás kedvéért. Ryan elnevette magát, aztán a porladt darabok helyére nézett. 

- Gondoltam, hogy ő a démon! Szinte lehetetlen volt az, hogy valaki ennyire a közeledben legyen folyton, illetve pont akkor bukkanjon fel amikor valami támadás ért - magyarázta, én pedig bólintottam. Ryan fájdalmasan a vállára nézett amin egy hatalmas seb tátongott. 

- Francba! - szisszent fel, én pedig aggódva és fájdalmasan néztem a sebére és az arcára is. Ez vajon mit jelent?