Dumálok a Halállal

XV. fejezet

Vártam amíg Ryan gyorsan közelebb jön a hatalmas sebével. Aggódva néztem hol az arcára, hol a kezére.
- Ez mit jelent? - néztem a sötét lila sebre ami lassan egyre nagyobb lett.

Ryan sóhajtott egyet, és rám nézett. - Ez az én halálomat jelenti.

Sokkolva ültem vele szemben és szinte el se hittem amit mondott. Nem halhat meg! Ki fog velem lenni amikor unatkozok? Kit fogok nézni amikor valamilyen szörnyeteggel harcol? Kiben lesz a szerelmem, ha benne nem? Szinte majdnem sírtam amikor Ryan újra fájdalmasan felszisszentett.

- És... és nem lehet valahogyan megakadályozni?
- Sajnos nem. - Fájdalmasan megszorítottam a kanapé szélét. - Illetve, olvastam egy hiedelem könyvben, hogy meg tudja valaki állítani, de szerintem olyan nincsen - nevette el magát halkan.

- Mondd el kérlek! - kérleltem amitől eléggé meglepődött. Ha már nem is éli túl, a hangját hadd halljam még.

- Oké... Úgy szólt, hogy ha van egy olyan ember aki az őrangyal iránt mély érzelmei vannak, megtudja állítani. Ezért is nevezik a "sötét érzelmek sebének", mert minket általában nem lát senki, és nem beszélgetünk senkivel... Nincs ki belénk szeressen - vonta meg a vállát és újra a kezéhez kapott.
Azon járt az eszem, hogy talán én megtudom-e állítani. Hiszen szeretem őt! De mi van, ha ez a hiedelem hülyeség és az utolsó perceiben hülyének nézne? Pár percig ezen gondolkoztam, amikor Ryan mellettem összeesett és a fájdalomtól üvöltött. Azonnal a kezéhez kaptam "minden mindegy" alapon és a sebéhez nyúltam.

Erősen szorítottam és egy kis idő múlva én is éreztem egy kis fájdalmat, de az nem volt vészes. És csodák csodájára Ryan sebe egyre kisebb lett. Ryan elsőnek fel sem nézett, hiszen azt se tudta mi történik. Lassan felállt amiből azt következtettem, hogy már nem annyira fájt neki. A szemembe nézett és csak sugárzott róla az érthetetlenség.
A seb lassan eltűnt és ezzel Ryan is újra erősebbé vált.
Elsőnek azt se tudtam, hogy mit mondjak. Ha nem hülye, szerintem leesett neki, hogy miért gyógyult be a sebe. Ó, de kínos lesz!

- Anna... - kezdte, de nem igazán találta a szavakat.

- Ryan, szeretlek - mondtam ki hirtelen, amitől meghökkent. Hát nem csodálom. - Már egy ideje. Nem akartam elmondani, hisz nem az egyik legnyugodtabb időszakot éltük át. De most már elmondtam - vontam meg a vállam és a szemébe néztem. Az arcán mindenféle érzelem látszódott. Pár másodpercig (vagy percig) néztük egymást, de mivel nem válaszolt úgy döntöttem, hogy kimegyek a ház elé leülni. 

Nem tudom, meddig voltam kint, de már elég sötét volt, ezért be kellett volna mennem. Amikor felálltam, valaki hirtelen elém hajolt és az arcunkat alig választotta el néhány centi.

Felsóhajtott. - Tudod, most hatalmas őrültséget csinálok - suttogta és a hangját azonnal felismertem, és ajkunk egymáshoz ért. Elsőnek meglepődtem, és fogalmam se volt mi történik. Aztán viszonoztam.

Szóval, ott álltunk a sötétben, és szinte már kifagyva, ő meg eleve egy halott így biztosan nem fázott, egymást megcsókolva. Miután sikeresen elengedte az ajkamat, a homlokát az enyémnek döntötte. 

- És most mi lesz? - kérdeztem, az előbbi kijelentésre utalva.

- Megfogunk halni - mondta, aztán elnevette magát, de én továbbra is lefagyva álltam előtte. - Nyugi. Biztosan megoldjuk. 

Az utcai fényeket néztük amikor eszembe jutott egy apróság. - Hé, Ryan - szólaltam meg halkan.

- Mi az? - kérdezte aggódóan a hangomból adódóan.

- Tudom, hogy te nem érzed, de én mindjárt megfagyok - mondtam vacogva és elnevettem magam. Ryan amolyan "mondhattad volna hamarabb is" fejjel felkapott a lábaimnál és a hátamnál, és úgy vitt be a házba. Lerakott a fotelre, én pedig mosolyogva gondolkoztam.

- Egy valamit még mindig nem értek - szólaltam meg a nagy csendben, Ryan pedig rám nézett egy "már megint mi van" arccal, amitől elnevettem magam. - Ne már! - kérésemre abbahagyta a mimikát, és figyelmesen hallgatott. - Az előbb csókolóztunk - jelentettem ki, mintha nem tudná.

- Tényleg? Micsoda újdonság... - Az irónia csak úgy sugárzott a mondatából, amitől önkéntelenül is nevetnem kellett. - Ezzel pontosan mit szeretnél mondani? - kérdezte kedvesen.

- Hát... te most akkor... hogy is mondjam - Anna, az előbb mondtak ki neki, szedd már össze magad! - Szóval, akkor most te... szeretsz? - nyögtem ki végül, mert eléggé nehezemre esett. Ryan kicsit meglepődött a kérdésemen (bér eléggé jól szórakozott azon, ahogy összeszenvedtem neki) aztán elmosolyodott. A mosolya pedig annyira megnyugtató volt.

- Igen - suttogta. Annyira örültem magamnak, hogy legszívesebben most ki futnák a házból, és elüvölteném magam, hogy "Igen!!! Végre!!" Aztán rájöttem, hogy nem kéne, mert a jelenlegi barátom egy őrangyal, nem mellesleg halott is, szóval...

Örülésképpen megcsókoltam, ő pedig visszacsókolt. 

Már csak az a kérdés, meddig lesz ennyire boldog.

Sziasztok! Meghoztam a 15. részt végre valahára, szóval elnézést kérek a késlekedésért, de komolyan annyi dolgom volt. Hétvégén anyák napja és pár ballagás is... Meg aki talán ismeri, voltam playit-en :D 

Egyébként lassan meg lesz a 3K olvasó! Nagyon köszönöm nektek! <3
Nemsokára új rész, nehogy eltűnjetek :)