Dumálok a Halállal

XVI. fejezet - FINAL

Ó, jézus mikor is volt utoljára rész? Két vagy három hónapja? Nagyon sajnálom ezért, csak személyes okok miatt nem volt alkalmam írni... Ez viszont az utolsó rész lesz, szóval a sztorinak itt lesz vége. Jó olvasást. :)

Hetek teltek el, amióta Ryan legyőzte Alecet, és nyugalmat érezhettünk magunk körül.
A városban megkaptam a "magányos" jelzőt, mivel ritkán jöttem ki a házból. Akkor is vagy boltba mentem, vagy könyvtárba.
Ryan és én már nem vagyunk körözöttek a Holtak Világában, sőt Ryan kitüntetést is kapott amiért egy ilyen iszonyat erős démont megölt.
Viszont nekem néha előjön egy kérdés a fejemben.
Az apám szellemével mi lehet? A késes incidens óta semmit se hallottunk felőle, és még a Holtak Világába sem jelentkezett. Próbáltam kutakodni utána, de a Holtaknál nincs elég engedélyem, hogy megtudjam mi történt vele. Már az is büntetendő lenne, hogy én, mint ember bemegyek oda.
Sokszor járok oda, szereztem egy barátot is, illetve Ryan egyik legjobb barátjával is szoktam beszélni. Akit én szereztem magamnak (miközben abban a furcsa hatalmas világban bóklásztam) Orlaya-nak hívnak, ami a mi világunkban egy virág neve. Ő egy negyed rangú őrangyal (öt rang van összesen) és szörnyen ügyes a munkájában. Ryan csak harmad rangú, amit sokszor felhoz amikor veszekednek (és elég sokat veszekednek). Nagyon kedves és bátor lány. Ryan barátja pedig simán Jeremy, egy igen komoly őrangyal, viszont neki a legnagyobb rangja van. Ötöd rangú. Állítólag rettentő erős, és nem ajánlatos ujjat húzni vele. Pletyka szerint egyáltalán nem kedves, ha egyszer megsérted, utána darabokban találod magad. Amikor találkoztam vele még ebben a pletykában hittem, de miután megismertem, rájöttem hogy ez tényleg csak egy pletyka. Igaz nagyon komoly, legtöbb beszólása szarkasztikus vagy ironikus, és tényleg nagyon erős (ezt Ryan mondta), de sose bántana senkit ok nélkül. Szeret olvasni, sokszor megkér, hogy hozzak a mi világunkból pár könyvet. Orlaya vele is szokott veszekedni.

Most éppen a mi világunkban lévő könyvtár felé tartok, ahol több mint egy hónapja nem voltam. Jeremy könyveit viszem vissza, aki az egyik könyvet sikeresen leöntötte valami ottani veszélyes anyaggal, szóval vehettem egy újat. Az utcán végig sétálva jöttek elő az ide tartozó emlékek. Hogy mi történt itt velem és Braddel.
Brad. Tegnap voltam a temetőben a sírjánál. Letettem egy váza virágot, és egy kis csokit is raktam a vázába, hiszen tegnap volt a szülinapja. Ennyi minimum járt neki.
A könyvtárba belépve a pulthoz léptem és halkan leadtam a könyveket. Ryan úgy tudja, hogy rögtön jövök, de hát egy ilyen helyről nem lehet csak gyorsan elmenni. Elkezdtem körülnézni, és pár könyvet válogattam magamnak, amiket biztos elfogok olvasni. Hátramentem a szokásos helyemre, és elkezdtem olvasgatni, hogy eldöntsem melyiket vigyem haza.
- Na mi az, éled a kis életedet? - szólalt meg hirtelen a hátam mögül valaki, és amikor felnéztem megláttam az apám arcát.
- Apám? - olyan vékony hangom ezelőtt még sose volt. Az apám gúnyos mosolyra húzta a száját, és csípőre rakta az egyik kezét.
- Azt hiszed, hogy mostantól, nyugodtabban fognak telni a napjaid? Hogy mindennek vége és hepiend? Ez nem egy bolond film, lányom... Ez az élet. Itt mindig lesz olyan aki a legrosszabbat fogja tenni ellened.
- Ezzel mit akarsz mondani? - suttogtam. Az apám kezében hirtelen egy kés (!) jelent meg, és a pengén szépen végighúzta az ujját.
- Szerintem te is tudod. Szépen lassan öllek majd meg. Most kapsz egy hasba szúrást, - a penge hirtelen a hasamba fúródott, ami rettenetesen fájt, de kiabálni nem tudtam. - aztán pedig amikor újra találkozunk, nem ez a kis szépség fog veled végezni. Hanem én, a két puszta kezemmel. - mondta, majd lassan kihúzta a pengét a hasamból, és eltűnt. Négykézlábra estem, és bár üvölteni volt kedvem, tudtam nem szabad. A szőnyeg alattam véráztatta volt, és igyekeztem nem elájulni a látványtól, illetve a fájdalomtól. De csak igyekeztem.
- Ry-an - nyögtem ki az utolsó szót, amit tudtam.

*Ryan szemszöge*

Azt mondta rögtön jön. Tudom nem helyes amit csinálok, de megőrjít az a hely. Utálom azt a könyvtárat, szinte minden rossz odaköthető ami Annával történt. Muszáj odamennem.
Oké, fél óra eltelt, mióta elment. Ideje megnéznem, hogy mit csinál. Istenem, ez a rossz szokás.
Beérve az utcára megborzongott a hideg. Gyűlölöm ezt a helyet. Amik itt történtek azok... azokat sohasem lehet elfelejteni. Amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a könyvtárba, és a szemeimmel Annát kerestem. Nincs elől. Biztos hátul van, az a kedvenc helye. Gyors léptekkel hátra siettem. Balra fordultam és egyszerűen nem tudtam lereagálni, hogy mit látok. Anna feküdt a földön, kezei véresek voltak, a hasán pedig egy hatalmas seb tátongott.
- Úristen, Anna! - lehető leggyorsabban mellé térdeltem, és a fejét az ölembe tettem. - Anna! Hallasz? Anna ébredj fel! Jézusom! Anna! ANNA! - kiabáltam a nevét, miközben patakokban folytak a könnyeim. Nem halhatott meg. Dehogy! Még párszor ráordítottam, mire az utolsó kiabálásra megmozdultak a szemhéjai, és lassan kinyitotta a szemeit. Azonnal köhögni kezdett, és a hasához kapta a kezeit.