Dumálok a Halállal

VI. fejezet - Brad

Az utcán sétálva arra döbbentem rá, hogy nagyon nagy idióta vagyok. Aztán pedig arra, hogy ha Ryan szellem, akkor miért nem jön utánam, ha már csak ott hagytam a könyvtár végében. Na mindegy.

A "tetthelyhez" érve, azt hittem idegösszeomlást kapok. Két okból is. Az egyik, hogy a kis elhagyatott hely csurom vér volt (amit megkérdőjelezek, mert hogy lehet a démonoknak "emberi" vére?), a második pedig az utca végén éppen Brad kanyarodott be, és nem tűnt valami boldognak.

Úgy döntöttem, hogy nem botlok bele, hiszen a végén gyilkosnak nézne, vagy nem tudom. Egy szemetes mögé bújtam el, a lehető leghalkabban lélegezve várva, hogy Brad elhaladjon. Vagy elkerülje a helyet. Hallottam, hogy a kuka előtt jó pát méterrel valaki megtorpan, és olyan szaporán veszi a levegőt, ahogy csak lehet. 
- Úristen - suttogta. Én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne áruljam el, hogy itt vagyok. Amikor azt hallottam, hogy gyorsan elfut, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Vagyis szerettem volna.
- Lensen? - állt meg hirtelen előttem Brad. - Te? És én ezen miért nem lepődök meg? - forgatta a szemét.
- Nem én voltam, esküszöm - dadogtam összevissza, és magam mögé néztem. Az út ázott a vöröslő folyadékban, valahol már rászáradt, valahol pedig még mindig friss volt. 

- Valamilyen okból hiszek neked - nézett rám furán, aztán mögém. - Tudod, ha nagyon bunkó lennék, most elfutnék valahova és rád kenném az egészet - vigyorgott magabiztosan, én pedig lesütöttem a szemem. - De nem teszem.

- Miért?

- Anna, nem tudom meddig akarod még ezt titkolni. Tudom, hogy látod a szellemeket. - Kérdőn rámeredtem, és megállt bennem az ütő. Improvizálnom kellett.

- Hát, te nagyon hülye vagy - nevettem fel hitetlenül, bár bénára sikerült, azért hihető volt. Brad félpillanat múlva bosszúsan csettintett, és a zöld szempárja rám meredt.

- Tudom, hogy bénán hazudsz! Hat éve az osztálytársad vagyok, és mivel nem vagy nagy egyéniség, kiismertelek - kacsintott rám, én meg megráztam a fejem. - És Ryan megemlékezése után teljesen megváltoztál. Félénkből egészen nyitott lettél, már-már azt mondom van önbizalmad. De ennyire ne menjünk messzire. Látod a szellemeket, valld be! - jött közelebb, én pedig nem tudtam mit tenni.

- Igen... látom - mondtam minden mindegy alapon. Úgy is tudja, nem mindegy?
- Na, ennyi kellett nekem. - Mögém nézett és nagy erővel ellökött a kuka mögé, majd ő is jött. - Jön valaki - suttogta.
Előjött az előző technikám, mégpedig a lehető leghalkabb lélegzés, viszont Brad próbálta visszatartani, én pedig intettem neki, hogy ne, mert csak rosszabb lesz. Azt hittem, hogy előjön a "nekem nem mondja meg senki, hogy mit csináljak" dumával, de nem, és szófogadóan bólintott majd úgy tett, mint én.
Hallottam, hogy lassú léptekkel ideér valaki, majd leejt valamit a kezéből, és ordítva kiabál segítségért. Vagy nem tudom, erős volt a francia akcentusa.
- Húzzunk el innen - tanácsolta Brad és felhúzott a kuka mögül. 
- Várj - néztem magam mögé, és egy kis zsepit a földre kentem, vérmintát szerezve. - Mehetünk.

Elhagytuk az utcát, és amikor befordultunk egy számomra ismeretlen utcába, kérdőn meredtem rá. 

- Hasonlóan elhagyatott utca ez, mint az. 

- Rendben. Csak egy kérdésem van. Mit akarsz? - hirtelen egy érzelemáradat ment végig rajtam, ezért a közömbös arckifejezésem némileg zavaró volt.

- Szóval. Látod a szellemeket - mély levegőt vett, és nagyon úgy tűnt valami komolyat akar nekem mondani. - Mert én is.

- M-mi? - nyögtem ki. - Hogyan?
- Jól hallottad.

- Végül is ez elég nyomós indok, hogy elkezdj velem csevegni és Annának szólíts - töprengtem.

- Ne aggódj, csak sulin kívül leszek veled csak ilyen roppant kedves. Például matekon szokásosan kiprovokállak - vigyorgott gúnyosan.
- Nagyszerű - dünnyögtem. Oldalra biccentettem a fejem és láttam, hogy Ryan közeledik. - Szerinted egy szellemnek van szuperhallása? - kérdeztem mosolyogva, Brad pedig megfordult és vállat vonva rém nézett.

- Fogalmam sincs.

- Anna beszélnünk kell - nézett rám Ryan, mit sem sejtve, hogy az egészet Brad is hallja.

- Várj egy picit. Nekem annyira nem sürgős - Bradre vigyorogtam, aki elfojtott mosolyával értette meg a kis játékomat.

- Mi? - ráncolta össze a szemöldökét. Bradre nézett aki a semmibe meredt, tettetve, hogy nem látja. - Ugye nem összejöttél vele? Mert akkor nem tudom mit csinálok - röhögött ki. Brad nem bírta sokáig, a térdére támaszkodva elkezdett nevetni, és azt hittem megfullad. - Mi ez az egész? - meredt rám értelmetlenül.
- Lassan vagy gyorsan tépjem le a tapaszt? - néztem rá kedvesen.
- Gyorsan - válaszolta némi idegességgel a hangjában. 
Felsóhajtottam.

- Brad is látja a szellemeket - feleltem kicsit pozitív hangsúllyal, hátha úgy jobb lesz. Hát nem egészen.

- Mi van? Még is hogy? - Láttam, ahogy teljesen összezavarodott, és kérdőn nézett (most már) mindkettőnkre.

Elmagyaráztam neki az egészet, meg hogy mi is történt, és milyen körülmények között tudta meg.

- Erről jut eszembe. Egy démonnak hogy lehet vére?

- Igen, ezért kerestelek meg, hogy elmondjam. Azt hittem van még némi esélyed a normális életre. Na mindegy - legyintett, én meg elröhögtem magam.

- Nem azért, de már az önmagában nem normális, hogy szellemekkel beszélek - vágtam rá.

- Jó, megértem.  Szóval, a démon az utolsó sújtásnál, úgy döntött emberi alakot vesz fel. És mint kiderült az az öregember igazából élt. Csak megszállta. És már annyi sebzést kapott, hogy kiszállt belőle, én pedig nem vettem észre, így az öregembert öltem meg - tisztázta a dolgokat.
- Te megöltél egy idős embert? - tátottam el a számat.

- Igen, de nem őt akartam! Értsd meg, nem láttam, hogy kiszállt belőle - nézett maga mögé idegesen.
- Oké. De hova tűnt a holttest? - kérdezte Brad.
Ebben a pillanatban egy csomó kis köd foltok szálltak körénk, Brad és én olyan "ez meg mi?" fejjel néztünk magunk köré, Ryan pedig a karunkat ráncigálva ordította, hogy fussunk.