Emlékezz Rám!

~1. rész~

Ismét itt vagyunk a bajnokság kapujában, amiért keményen megdolgoztunk minden mérkőzésen. Megint érzem a tekintetét magamon. A srác a lelátóról bámul, miközben engem újra meg újra egy furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha ismerném valahonnan! Barna rakoncátlan fürtjei, gesztenyeszínű szemei és kiugró állkapcsa már belevéste magát a tudatomba. Minden meccsen ott van s hangosan szurkol a csapatnak. Szinte már hiányozna, ha nem jelenne meg.

-Úgy látom, a pasid ezt sem hagyta ki!- vigyorgott rám csapattársam, amire egy szemforgatás volt a válaszom.- Te is tudod, hogy mindig téged bámul. Nézz csak oda!- mutatott a nézőtér felé, majd a kezembe nyomta az addig nála lévő kosárlabdát.- Kezdj bemelegíteni, hamarosan pályára állunk!- kacsintott rám, aztán elment. Nem is tétlenkedtem sokat, futottam, ziccereket dobtam és egy másik lánnyal passzolgattam.

Felhangzott a sípszó s már a labda is játékban volt. Kemény ellenfelekre leltünk a másik csapat személyében, minden pontért megküzdöttünk. A játékuk sem volt teljesen szabályos. Aki szembejött, azt odébb lökték. Az első félidőt szerencsésen megúsztam ellentétben Laurennel, akit le kellett váltani. Egyenlőre mi vezetünk, de semmit sem szabad elkiabálni. Kifulladva ült le a csapat a kispadra. Mindenki ivott, az izzadságát törölgette magáról és az edző új taktikáját hallgatta. Miután a szünet letelt, újult erővel vonultunk vissza a pályára.

-Gyerünk, Sophi!- kiabált az idegen fiú, miközben az ellenfél palánkja felé rohantam a labdát vezetve. Az ellenfél csapatából egy sebhelyes arcú alak vészjósló gyorsasággal közeledett felém, ennek ellenére sikeresen megúsztam a fellökést. A labda szerencsésen elérte célját, ezzel újabb három ponthoz juttatva csapatunkat. A tömeg üdvrivalgásba kezdett. Egy pillanatra sem állhattunk meg kiélvezni a pillanatot, ugyanis a a játszma folytatódott, az ellenfelek pedig ismét támadásba lendültek. Megint megkaparintottuk a labdát, ám amikor el akartam kapni a nekem passzolt labdát, valaki teljes erőbedobással nekem futott, aminek köszönhetően a földre kerültem. Sípszó tört utat magának az éterben, miközben én vészesen csúsztam a pálya oldalára állított reklámtáblák felé. Aztán egyszer csak csattant a fejem az egyik tábla oldalán, ezt követően pedig homályba burkolózott a világ. A nép morajlott, míg én teljesen megbénultam a fájdalomtól.

-Semmi baj, Kicsim! Itt vagyok melletted, nem lesz semmi baj!- fonódott körém egy kar.
-Daniel?- nyüszítettem fájdalmasan, miközben hunyorogva próbáltam kivenni a karok tulajdonosának alakját.

-Nem...Thomas- válaszolt, mielőtt végleg sötétségbe burkolózott minden.

*

-Francba!- nyitottam fel szemeim. Egy évvel ezelőtt azt terveztem, hogy soha többé nem megyek a kórházak közelébe sem. Dühösen felültem s kitéptem a karomból az infúziót. A fürdőbe igyekeztem, hogy átvegyem a ruhámat. Könnyebben viselem el magamon az összeizzadt ruhát, mint a kórházi hálóinget. Időközben belepillantottam a tükörbe. Egy elveszett lányt pillantottam meg benne. Méregzöld szemeivel és lófarokba kötött hajával szánalmas kinézetet nyújtva nézett vissza rám. Megmostam az arcom, majd visszavonultam a szobába, ahol egy orvos várta az érkezésemet.

-Még nem mehet el!- nézett rám szigorúan.
-Ó, dehogynem! Saját felelősségemre akármikor elhagyhatom a kórházat!- bámultam vissza rá diadalittas tekintettel.
-Szóval tényleg feladta. Miért nem hagyja, hogy segítsünk?!
-Mert nem akarok emlékezni. Sokkal jobb nekem így- vontam meg a vállamat. Hosszú hallgatás után már épp indultam volna, amikor ismét megszólalt.

-És mi lesz a szüleivel? Őket sem akarja többé?
-Akik lemondanak a saját gyermekükről, azok nem szülők! Ők már csak idegenek számomra- válaszoltam siváran. Semmi szükségem nem volt arra, hogy ismét valaki felhozakodjon a témával. Így is elég sok időbe telt, mire kihevertem a tudatot, hogy egyetlen emberen kívül senki nem maradt számomra.

~Keserves kínok között nyíltak fel a szemeim. Egy kórházban feküdtem, de fogalmam sem volt arról, hogy kerültem oda, vagy miért voltam ott. Mindenhonnan csövek bukkantak fel és a legtöbbjük bennem kötött ki. Kellemetlen érzés volt. Talán egy órát szerencsétlenkedhettem, amikor egy nővér jelent meg a szobámban. Úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. Kirohant tőlem, majd pillanatokon belül egy orvossal tért vissza. Megszabadítottak a csövek rabságából, aztán mindenféle vizsgálatot végeztek el rajtam. Még mindig nem tudtam, mi miért történik körülöttem. Kérdőn néztem a mellettem álló orvosra, aki látva az értetlen fejemet, elkezdte beszámolóját.

-Súlyos fejsérüléssel hozták be majdnem pontosan 15 hónappal ezelőtt. Rengeteg műtéten esett át.- tátott szájjal bámultam a kopaszodó embert, akiről azt hittem, csak valami rossz poént mesél.- Amikor azt hittük, javulni fog az állapota, hirtelen kómába esett. Több, mint egy éven keresztül ezek a gépek feleltek azért, hogy életben maradhasson- mutatott az ágyam melletti szerkezetekre.- Emlékszik arra, hogy került ide?- lesett engem érdeklődve. Akkor először gondoltam végig, mi is történhetett velem. Percekig rágódhattam, amikor a doki türelmetlenkedve kezdett kopogni ujjaival a kis tábláján.

-Én...-kezdtem hebegni- én nem emlékszem semmire!- kétségbeestem. A férfi állát vakargatva nézegette a papírjait, míg én rémülten vártam a megoldásra. Aztán a pillanatot egy borostás srác szakította félbe, aki az ajtót feltépve rohant hozzám.

-Ezt nem tudom elhinni!- borult a nyakamba, mielőtt az orvos figyelmeztethette volna a következményekre.

-Már bocs, de te ki a túró vagy?!- vágtam értetlenkedő és összezavart fejet. A fiú szomorúnak tűnt a reakcióm után. Talán a legtalálóbb kifejezés az arcát elnézve az, hogy egy világ dőlt össze benne. Kihívta a dokit a szobából s a folyosón kezdtek beszélgetésbe, jobban mondva vitába. A srác mérgesen mutogatott és erőteljesen artikulálva beszélt, miközben a vele szemben álló ember próbálta megnyugtatni.

-Rendbe fogsz jönni, Hugi!- vont az ölelésébe, miután visszatért a szobába, én pedig kérdés vagy ellenkezés nélkül bújtam hozzá. ~

Később kiderült, hogy a szüleim nem harcoltak tovább értem. Ha Daniel - a bátyám- nem lenne, én már régen egy temetőben nyugodnék. Neki köszönhetem az életem és ő az egyetlen, akivel bármit meg merek osztani. Az egyetlen, akit közel merek engedni magamhoz. Végül pedig az egyetlen, akit a családomnak nevezhetek!

-Mit csináltál már megint?- kérdezte Daniel, mikor beszálltam a kocsijába.

-Kicsit eldurvultak a dolgok a pályán...- húztam el a számat. Ezután egy jó ideig csendben hallgattuk a rádiót. Az én agyam folyamatosan kattogott minden miatt. Mi lett a a meccs eredménye? Mi történt, miután bevertem a fejem. Na meg persze ki volt az az ember, aki "Kicsim"-nek nevezett és olyan óvatosan szorított magához akár egy porcelánbabát? Thomas. Ez volt a neve. De ki lehet ő? Hosszas rágódás után félve tettem fel a kérdést a bátyámat fürkészve.

-Ki az a Thomas?