Emlékezz Rám!

~14. rész~

*-Mark... Mark történt!- suttogtam alig hallhatóan. -Megölte őket! Megölte a szüleimet!- a fiú tátott szájjal fogadta a hírt, aztán magához rántott és szorosan a karjaiba vont. Már minden jóra váltott volna! Erre jön Mark, és fenekestül felforgat mindent!*

-Most mihez akarsz kezdeni?- néztett mélyen a szemeimbe Liam hosszúra nyúlt hallgatás után.
-Keresek egy vonatot és már itt sem vagyok! Haza kell mennem, nem tehetek mást. Ott kell lennem Daniel mellett, nem hagyhatom egyedül!
-Akkor mondom mi lesz!- tolt el magától gyengéden -Te most mész és befejezed a pakolást. Amíg a vonatot nézed, én is összepakolok néhány szükséges holmit és indulhatunk! Nem engedem, hogy egymagadban csináld végig ezt az egészet. Többet érdemelsz ennél!

Két óra után már az állomáson álltunk s vártunk a kassza előtti kígyózó sorban. Az emberek többsége türelmetlenül pillantott a karórájára, mintha attól gyorsabban menne minden. Mikor mi is sikeresen sorra jutottunk, megvettük a jegyeket, aztán megkerestük a kijelölt szerelvényt. Felszórtuk a csomagjainkat az ülések feletti rakodótérbe, majd elfoglaltuk a helyünket. Liam szorosan mellettem foglalt helyet, egy percre sem hagyva figyelem nélkül. Hálás voltam neki mindenért. Ezt tudatni is akartam vele, de sem a hely, sem az időpont nem volt alkalmas erre. Lassan a vonat távolodni kezdett a perontól. Elindultunk. Kísérőm szemei fél óra után lassan lecsukódtak, míg én a mellettünk elsuhanó táj sziluettjét figyeltem és próbáltam rendbe tenni a fejemben randalírozó gondolatokat. Jobban jártunk ezzel a tömegközlekedési megoldással, mintha az autót használtuk volna. Rövidebb az út s nyugodtan elkalandozhatnak a gondolataim utazás közben.

Nem éreztem semmit. Különösebben nem rázott meg a halálhír. Hiszen több, mint két éve nem is láttam őket! De ettől függetlenül felzaklat a dolog, hogy Mark még mindig rám vár. Mi lesz, ha a hazaérésem pillanatában egyből megtámad? Vagy inkább egy eszelősebb tervet forral? Végül is jó munkához sok idő kell... Már eltelt három óra, de még mindig sebesen pörgött az agyam, a gondolataim kiapadhatatlan áradatként töltötték ki az agyam minden zugát. Lesz ennek az egésznek valaha vége vagy az utolsó pillanatokig mókuskerékben fogunk rohanni?! Egy erősebb szorítás ragadott ki a kérdések közül. Liam volt az. Összekulcsolta kezeinket és bíztatóan mosolygott rám.
-Nyugodj meg és próbálj egy picit pihenni! Még mindig van három óránk az érkezésig, nem lenne szerencsés, ha egy idegroncsként szállnál le a vonatról!- egyetértően bólogattam, de biztos voltam abban, hogy az alvásból semmi nem lesz...

A szerelvény lassan döcögött az ismerős megállóhoz. Megérkeztük. Feltápászkodtam a kényelmetlen ülésből, majd a csomagomat összeszedve vártam a fiúra. Ő is hasonlóan cselekedett, aztán együtt indultunk el a régen otthonnak nevezett ház felé. A városban szokáshoz híven zsúfoltság volt. Az autósok türelmetlenül nyomták a dudát, a sarki újságos pedig kiabálva hirdette a lapjait. Elhaladtunk számos épület és építmény előtt, míg végül a célnál kötöttünk ki. Gombóccal a torkomban löktem be a vaskaput, ami hangos csikorgással jelezte jöttömet. Lépések maradtak hátra. Pár lépés és egy teljesen más világ tárul majd elém.

Daniel a konyhaasztalnál ült, arcát a kezeibe temetve. Ő mindig is jó kapcsolatot ápolt a szülőkkel. Nem csoda, hogy így reagált a hírre. Zack ott ült mellette, próbált lelket önteni belé egészen kevés sikerrel. Ledobtam a cuccokat az előszobába, majd Liamre nem is gondolva rohantam bátyámhoz és magamhoz szorítottam.
-Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom!- suttogtam neki, miközben arcomat a nyakhajlatába paszíroztam. Hosszú ölelésünk után Zack szúrós tekintetére figyeltem fel, aztán rájöttem az okára. Odasétáltam a kísérőm mellé és bemutattam a két fiúnak. Nem tudtam semmit leolvasni az arcukról, de reményeim szerint semmilyen rossz benyomásuk sincs Li-vel kapcsolatban.

Beinvitáltam az 'új' srácot a szobámba, ahol ledobta az addig magánál tartott táskáját. Körbejárta a kis helyiséget, alaposan végigmérve minden apróságot és szegletet.
-Ha nem gond, akkor egy ágyon osztozunk. Semmi kezdem nincs a vendégszobát összerámolni...- húztam el a számat az ott lévő kupira gondolva.
-Semmi gond, majd összehúzod magad, hogy elférjek!- mosolygott rám, ami kis kedvet vitt a szürke napomba.

Eljött a temetés napja. Lassan sétáltunk a sírkövekkel tömött rét felé. Hátborzongató érzés volt. A temető kihalt volt (szó szerint is). Csak néhány ember lézengett itt-ott a márványtáblák mellett. Danielre pillantottam, aki ugyan próbált keménynek és megtörhetetlennek látszani, én tudtam, hogy mélyen legbelül a padlón van. Mellettem Liam sétált, aki biztatóan szorította meg a kezemet. Nem fojtogatott sírás, nem voltam összetörve. Jól voltam, ami néhány embernek szemet is szúrt, de nem szenteltek ennek túl sok figyelmet. A tömeg sokasodott, a koporsók már a helyükön voltak a papra várva, hogy egy áldás kíséretében a túlvilági életükért imádkozzon. Csendesen elfoglaltuk mi is a helyünket és vártunk. Vártunk, hogy megérkezzen mindenki, vártunk, hogy magunk mögött hagyhassuk a mai napot minden kínjával együtt.

Végigsimítottam a fekete szoknyámon, majd szorosabbra húztam a kabátot magamon. A szél könnyeden lengedezett, néhol az eget sötét foltok pettyezték. Hamarosan esni fog. Az atya beszédét hallgatva az emberek halkan szipogva törölgették a könnyeiket. A mellettem álló Daniel és Zack válla is néha megrázkódott. És ott álltam én, száraz arccal, fapofával. A koporsókat a földbe engedték, majd az ismerős arcok a sírhoz tömörültek a koszorúikkal együtt. Aztán eljött a legrosszabb rész; a sajnálkozós, részvétes ölelgetés. Magamhoz szorítani azt a temérdek embert, akik hangosan zokognak, míg rajtam a bánat egyetlen apró morzsája sem látszik. Brrrr...

Mielőtt bárki is a közelembe férkőzhetett volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam Liam kezét és futva menekültem el a helyszínről. Visszatekintve Zack lemondó fejcsóválására és Daniel dühös pillantására figyeltem fel.

-Mégis mi volt ez az egész ma?!- támadott le bátyám abban a pillanatban, ahogy hazaértek.
-Nem tudom, miről beszélsz...- rántottam meg a vállamat, ezzel akaratlanul is feszegetve a határokat.
-Ne szórakozz velem, Sophia!- beszélt hangosabban - Legalább a saját szüleid temetésén viselkedhetnél úgy, mint egy normális ember!
-A saját szüleim...- ízlelgettem a szavakat- téged elhagytak valaha is a saját szüleid?!- Li érezte, hogy jobb lenne kettesben hagyni minket, ezért Zack kíséretében a konyhába vonultak. Biztos voltam abban, hogy onnan is hallgatni fogják a beszélgetésünket.
-Nem, de ettől eltérve még van legalább ezer meg egy okod, amiért hálával tartozol nekik! Semmit nem jelent az, hogy felneveltek, enni adtak és érted küzdöttek minden egyes nap?!
-Ebből a hihetetlen küzdésből nem éreztem túl sok mindent...- morogtam az orrom alatt. Aztán váratlanul Daniel tenyerének a csattanását éreztem az arcomon. A szemeimbe másodpercek töredéke alatt könnyek gyűltek. A fiú szemei hirtelen kitisztultak az eddigi borultságukból és könyörgően nézett rám.
-Sophi, én ezt nem akartam... -közelített felém, miközben én egyre hátráltam az arcomat fogva.
-Ne gyere a közelembe! Soha többé nem akarlak látni!- üvöltöttem, majd a szobámba rohantam és pakolni kezdtem.