Emlékezz Rám!

~7. rész~

*Visszanéztem a fiúra, aki fél kezét még mindig az arcán tartotta, a másikkal pedig a telefonját nyomkodta. De miért van az az aprócska hang legbelül, amelyik azt mormolja, nem volt helyes, amit tettem?!*

A szezon első mérkőzését egy hosszú séta követte. Kissé fáradtan bandukoltam a sporttáskával az oldalamon, amikor trappolás hangjára lettem figyelmes. Igyekeztem gyorsabbra venni a tempót, viszont ez sem tűnt hatásosnak. Aztán egyszer csak egy kéz ragadott meg hátulról s egy fura szagú löttyel átitatott kendőt nyomott az arcomhoz. Magatehetetlenül vergődtem a szorításában, míg el nem sötétült a világ.

Egy puha ágyon ébredtem. Felültem és körbefuttattam tekintetemet a zöld szobában. A falon itt-ott poszterek lógtak, a polcokra képek voltak kiállítva. Felkeltem, majd a képek felé vettem az irányt. Legtöbbjükön Thomas szerepelt. Ez az ő szobája?! De mi a francot keresek én itt?! Fogságban éreztem magam. Hihetetlen gyorsasággal léptem az ajtóhoz s nyitottam ki azt. Egy folyosóra értem ki, aminek a szélén egy lépcső vezetett lefelé. Odarohantam s leszáguldottam rajta. Egy előtér szerű helyen találtam magam. Jobbra konyha volt, balra fürdőszoba, nappali, a kettő között pedig szobák. Aztán megakadt a szemem valamin. A bejárati ajtó! Gyorsan közelítettem felé, de amikor ki akartam nyitni, egy súlyos akadály gördült utamba. Az egyetlen lehetséges menekülési útvonalam zárva van! Kétségbeesetten rángattam az ajtót, amikor egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül.
-Be kellett zárnom, sajnálom! Nem mehetsz el innen.
-Miért vagyok itt?- kérdeztem zaklatottan.
-A saját érdekedben van ez az egész.
-Daniel meg azzal jön, hogy a saját érdekemben maradjak távol tőled... Ki bír ezen kiigazodni?!- morogtam az orrom alatt.
-Azok az idióták mindent félreértenek. Csak meg akarlak védeni!- szorult ökölbe Thomas keze.
-Mégis mitől akar mindenki megvédeni? Nem vagyok egy szerencsétlen szemétkupac, aki nem tud az életben rejlő veszélyekről!
-Talán nem vagy egy szerencsétlen szemétkupac, de erről a veszélyről fogalmad sincs!
-Akkor magyarázd már el nekem, az isten szerelmére!- keltem ki magamból. Elegem volt abból, hogy az összes ember óvni akar, de egyikőjük sem mondja el, kitől vagy mi okból! Amikor nem szólt semmit csak megeső tekintettel bámult rám, nem bírtam tovább. Az egyik pillanatban észrevettem egy hatalmas üveg ablakot, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve nekiiramodtam s áttörtem azt. Éreztem, ahogy néhány helyen belém mélyed az üveg, de ignorálva ezt a "parányi" problémát kerültem ki a házból. Mivel fogalmam sem volt arról, hol vagyok, jobb irányba fordultam és futni kezdtem. Mégis mibe keveredtem?!

Fél óra futás után kiderítettem, merre járok, így könnyen feltérképezhettem a haza vezető utat. Újabb harminc perc rohanás után bekanyarodtam az ismerős utcába s lihegve estem be a házba.
-Mégis hol voltál?- kért számon Daniel.
-Hagyj békén!- ráztam le magamról a kezeit. Besiettem a szobámba, majd könnyekben kitörve dőltem el az ágyamban. Fáradt voltam, kétségbeesett és ideges. Nem volt szükségem Daniel okoskodására.
-Veled meg mi a franc történt?!- állt fel a sarokból az eddig észrevétlenül ücsörgő Zack.
-Ne szólj hozzám!- húztam össze magam, amennyire csak tudtam.
-Soph...- mondta ellágyult, talán sajnálattal teli hangon.
-Nem, Zack! Hagyj békén! Mindketten hagyjatok békén és menjetek a fenébe!- üvöltöttem a fiúval, ahogy a torkomon kifért. Ez őt nem zavarta. Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam, makacsul odafeküdt mellém, aztán ölelő karjait körém fonta. Mérges voltam rá, Danielre, Thomasra és az összes emberre, aki állandóan titkolózik előttem. Ki akartam bontakozni az öleléséből, de nem engedett el.
-Gyűlöllek! Annyira nagyon gyűlöllek!- adtam meg magam végül.

-Nem érdekel, hogy pénteket érez az osztály, mindenki fogja be a száját és tegye le a seggét a helyére!- kiáltotta el magát a fizika tanárunk. Ledobtam magam Mark mellé, aki furán nézett ki. Mintha rejtegetne valamit...
-Mi az?- kérdezte összehúzott szemekkel.
-Semmi- rántottam meg a vállam. Továbbra is a srácot bámultam, aki viszont inkább a táblára irányította minden figyelmét, miközben szorgosan körmölte a felírtakat. Az az írás... Különös módon rossz érzésem támadt, ahogy megláttam. Talán csak kezdek becsavarodni...

Lassan, de biztosan vánszorgott el a nap. Otthon egy kupac levél várt az asztalomon. Feladó csak egyen szerepelt. Anya... Lendületből odébb dobtam s a többire merendtem. Az egyiken csak ennyi állt: "Sophianak!". Kíváncsian téptem fel a borítékot, majd vettem a kezembe a lapot.

"Hinned kell nekem, Sophi! Csak meg akarlak óvni! Tudom, mekkora idióta voltam és eddig csak negatív dolgokat tudsz a nevemhez kötni, de ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy minden a te biztonságodért van!
~Thomas x"

Nagyot sóhajtottam, majd az asztal szélére toltam a fiú üzenetét. A következőn is csak a keresztnevem szerepelt. Mi ez az új szokás?!

"Készen állsz a meglepetésre? Visszaszámlálás indul! xx"

Az egész testemen végigfutott a hideg. Nem hiszem, hogy ez a bizonyos névtelen feladó pozitív okokból akarja megosztani velem a dolgokat. Ahogy ezt végiggondoltam, kissé megrémültem. Sok ez nekem egyetlen napra!

Edzés hiányában felvettem a kék ujjatlanomat fekete rövidnadrággal, majd a cipőmet is magamra húztam és elindultam futni. Először gőzöm sem volt arról, merre megyek, míg egy ismeretlen helyre nem kerültem ami valahogy mégis ismerősnek tűnt. Thomas háza. Egy nap elteltével eltűnt az ablaktörés összes nyoma -de csak a házról. Rajtam még mindig megvan az összes vágás. Gondolkodás nélkül az ajtóba álltam s hangos kopogással jeleztem jöttömet.
-Utolsó esély változtatni az eddig borzalmas véleményemen!- mondtam az ajtót nyitó srácnak. Hosszasan végigmért, aztán szélesre tárta az ajtót és beengedett. Nem hittem el, hogy megint ott voltam. Most viszont már tudom, melyik a leghatásosabb menekülési út! Kissé bátortalanul foglaltam helyet a nappaliban elhelyezett bézs színű kanapén, miközben Thomas elindult valami innivalóért a konyhába. Szemügyre vettem a terepet. Kellemes, barack színű falak, családi fotók a falakon, virág a sarokban, laposképernyős TV és még sorolhatnám. Kifinomultságra utalnak a jelek. De hol vannak a szülők?
-A többiek éppen egy üzleti úton vannak, szóval nyugodtan tudunk beszélni...- jelent meg a fiú két pohárral a kezében. Tutira gondolatolvasó.
-Miért nem címezted meg rendesen a borítékot?! -tettem fel az első kérdésemet, miután ő is helyet foglalt.
-Mert, ha a bátyád meglátja a nevemet, akkor sosem kerül hozzád a levél. -logikus.
-Miért kellett elrabolnod?- jött a következő dolog, ami fúrta az oldalam.
-Ezt már egyszer elmondtam. Biztonságban akartalak tudni, viszont te ezzel nem értettél egyet és az ablakot áttörve menekültél előlem!- nézett rám kisebb mosollyal a szája sarkában.
-De mi az a dolog, amitől annyira védeni kell?!
-Biztos vagy abban, hogy tudni akarod?- váltott komolyra az arckifejezése.
-Teljes mértékben!- vágtam rá
-Akkor kezdjünk mindent a legelején. Azzal, amikor megismerkedtünk...!