Emlékezz Rám!

~16.rész~

* Bárki is legyen az ajtó előtt, ha valamit nagyon akar, akkor sikerülni fog neki a kopogás. Bejött a feltételezésem hiszen pillanatokon belül az a bizonyos fiú megzörgette az ajtót. Röhögve mentem beengedni a tétova fakopáncsot.
-Thomas?!*

-Mit csinálsz te itt?- kérdeztem bizonytalanul tőle.
-Ezt én sem tudom...- vakargatta a tarkóját miközben zavartan vigyorgott.
-Ne szórakozz, Thomas! Mi az?- vett egy mély levegőt, majd beljebb lökte az ajtót és leült az egyik ágyra. Még mindig nem értettem, mi a túrót csinál ő itt?! -Szóval?- sürgettem.
-Két hét múlva bál...
-Ééés?!- értetlenkedtem még mindig.
-Ööhm... szóval szeretném, ha eljönnél velem!- pillantott a szemembe tétován. Hitetlenkedve nevetni kezdtem. Most ez komoly?!
-Ezzel egy cseppet elkéstél, keress magadnak egy szőke cicababát, aki biztosan elkísér!- játszottam el a jégkirálynő szerepét. Bármennyire is vele akartam lenni, nem hagyhattam, hogy megint a padlóra küldjön. Nem kapja meg ezt a lehetőséget újra! -Ha csak ennyit szeretnél, akkor akát mehetsz is!- mondtam neki, aztán összeszedtem az elhagyott cuccaimat és várakozón figyeltem a fiút.
-Ki az?- kérdezte.
-Kicsoda?
-Akivel mész. Ki az?!
-Az legyen az én dolgom!- kacsintottam rá, majd kitereltem az ajtón és gyorsan becsuktam mögötte. Lélegzetvisszafolytva csúsztam le a fal mentén. Miért kell neki mindig összezavarnia?!

-Hol voltál ilyen sokáig?- vigyorgott Liam.
-Hagyjuk...- ráztam a fejem, majd ráugrottam a fiúra. Nevetve fordított a helyzetünkön. Amikor alá kerültem, vadul csikizni kezdett. Könnyezve visítottam, miközben próbáltam kiszabadítani magam a karmai közül. Idővel sikerrel jártam és büszkén ugrabugráltam az ágya mellett győzedelmes vigyorral az arcomon.

***

Izgatottan bújtam bele a fűzöld szoknyámba. Ujjatlan, derekánál szalaggal átkötött, hátul masnival. Csodaszép! Végigsimítottam a szerzeményemen, miközben megjelent a szobában néhány lány a kollégiumból, hogy hozzálássanak a sminkem elkészítésének. Legtöbb esetben nem viselem el magamon a különböző festékeket, de a különleges alkalom miatt úgy éreztem, ki kell tennem magamért. Szemhéjamat fél óra múlva füstösre varázsolták, arcomon enyhe pirosító, ajkamom pedig halvány barack-szín rúzs volt. Hajamat begöndörítették, majd a jobb vállamra rendezve lefújták hajlakkal.
-Készen állsz!- mosolyodott el Aspyn, az egyik végzős lány.
-Köszönöm!- vigyorogtam én is, majd magamhoz húztam a felkészítő-brigádot egy-egy ölelésre. Percek elteltével kopogtak az ajtón. Míg az egyik lány kinyitotta, én a tükör elé léptem s végigmértem magam.
-Wow!- lépett mögém Liam, aki egy gyors puszit nyomott az arcomra. -Lélegzetelállító vagy!
-Te sem panaszkodhatsz!- böktem meg. Fekete szmokingban, fehér ingben és a ruhámhoz illő zöld nyakkendőben ácsorgott. Nem akartam, hogy összeöltözzünk, de ő ragaszkodott hozzá. Még mindig a tükörrel szemben álltunk. Sokáig figyeltem a kettőnk képét. A fiú kedvesen mosolyogva karolja át a derekam, én pedig magam elé bámulva fogom az engem ölelő karjait. Kívülről úgy néztünk ki, akár egy szerelmes pár, viszont semmi ilyesmi nem volt köztünk. Olyanok voltunk valójában, mint két ragaszkodó testvér, akik nem bírnának ki egy fél napot sem a másik szivatása nélkül.
-Lassan mennünk kéne!- szólalt meg hosszas hallgatás után az órájára pillantva. Én csak bólintottam, aztán a fiút követve elhagytuk a szobát, majd azt követően a kollégium unalmas falait is.

A hatalmas csarnok tetőtől talpig kékes díszekben pompázott. Csillogó szemekkel fordultam körbe, miközben partnerem egy jóízűt nevetett rajtam.
-Mi az?- kérdeztem rá.
-Csak aranyos, ahogy úgy bámulsz, mint egy kislány, aki egy hatalmas egyszarvút lát a kirakatban!- mosolyodott el. Egy fejrázást követően belékaroltam s a parkett felé vettük az irányt. Nagy volt a tömeg, de éppen akadt annyi hely, hogy kényelmesen tudjunk közlekedni. Megcéloztuk a puncsostálat, amit az apró rágcsák követtek. Hangosan kacagva próbáltuk egymás szájába dobni a különböző apró harapnivalókat. Aztán egyszer csak feltűnt, ahogy egy ponton vaku villog.
-Lehet képet is csinálni?- kérdeztem bezsongva.
-Aha, mié...-nem hagytam neki befejezni a kérdését, ugyanis egyből elkaptam a kezét és a villódzó fények felé húztam. A fejét csóválva vigyorgott s magát megadva követett.

-Mosolyt kérek!- utasított unottan a fénykép mögött álló fazon. Éppen felvettem a tőlem telhető legjobb pozíciót, amikor Liam hirtelen az ölébe kapott és felkiáltott;
-Mehet!- az utasítgató fazon kissé elmosolyodva készítette el a képet, aztán utunkra engedett.
-Remélem normális fejet vágtál!- mondta okoskodóan a fiú.
-Remélem nem miattad lesz ocsmány az első bálos képem!- szálltam én is játékba, majd pillanatokon belül ismét hangos hahotába kezdtünk. A parkettel szemben egy hatalmas színpad foglalt helyet, amin egy öltönyös fickó jelent meg. Valamit éppen próbált bejelenteni, de nem igazán sikerült neki.
-Nos, most jön az a rész, amit igazán élvezni fogsz!- mondta kísérőm, aztán a tánctér közepén felsorakozó kör felé húzott.

A körben párok álltak, lehettek nagyjából harmincan.
-Most mi történik?- kíváncsiskodtam.
-Tudsz keringőzni, ugye?
-Persze!- bólintottam, amire egy hatalmas vigyor volt a válasz.
-A többi legyen meglepetés! Ne félj, hamar belerázódsz!- kacsintott s elfoglaltuk a helyünket a körben. Mi -a lányok- a kör külső felében kaptunk helyet, míg a fiúk belül álltak. Aztán elindult a zene. OneRepublic - All The Right Moves. Mindenki ritmusra lépett, aztán hirtelen Liam megforgatott és a mellette álló fiúhoz kerültem. Meglepettem pislogtam rá, amire egy kérdő pillantás volt a reakció. Inkább meg sem szólaltam... A harmadik forgás után egy túlzottan is ismerős mellkasnak ütköztem. Felpillantottam a barnaszemű srácra, aki önelégült vigyorral a fején bámult rám.
-Mi az?
-Semmi...csak örülök neked!
-Na persze... És hol vannak azok a híres haverjaid?
-Kit érdekelnek ők?!- rántott vállat.
-Eddig mintha érdekelt volna- jegyeztem meg. Már rég a forgás jött volna, de Thomas szorosan magánál tartott. A hozzá tartó lány vette a jelzést, eggyel odébb forgott.
-Miért játszadozol velem?
-Én nem játszadozom veled. Szeretnék mindent újra kezdeni. Mindent, Veled!
-Ugyanmár! Kit akarsz ezzel hülyíteni?!- szegeztem neki a kérdést.
-Bámulatosan festesz ma!- engedte el füle mellett az előbbi kérdésemet. Haragosan felsóhajtottam és már készültem volna a forgásra, amikor még közelebb húzott magához, ezzel jelezve, ismét nála maradok.

-Nem akarom, hogy a múlt megismételje önmagát! Egyszerűen képtelen lennék elviselni...- folytattam volna, amikot újabb meglepetés ért. A barna szemek egyre közeledtek felém. De nem csak azok, ajkai már súrolták enyémeket.
-Csak hagyd, hogy szeresselek és megvédjelek bármi áron!- suttogta s véglegesen csókban forrtunk össze. Így "táncoltunk" tovább a dal végéig. A hideg futkosott a hátamon- egyértelműen jó értelemben. Nem akartam elengedni őt. Csak azt akartam, hogy engem öleljen, csókoljon és soha ne érjen véget az a tökéletes pillanat.