Emlékezz Rám!

~6. rész~

*Elég bajunk volt Thomassal önmagában is, most meg itt ez az üzengetős fazon. Nem hagyhatjuk, hogy megtudja az igazságot a balesetével kapcsolatban!*

-Milyen igazságról beszélnek ezek? Egy őz miatt volt minden, nem?! Szédülés fogott el, amihez hányinger társult. Miért kell állandóan titkolózniuk előttem? Hátrálni kezdtem és ügyesen belerúgtam valamibe, aminek elég nagy és idegesítő hangja volt.
-Ez mi?!- kapta fel a fejét Danny. Amilyen gyorsan -na meg persze halkan- tudtam, visszasiettem a szobába. A szédülés még mindig nem múlt el, úgy éreztem magam, mintha egy körhintában ücsörögnék, amely egyre gyorsabban forog. Nagy nehezen sikerült elaludnom, viszont még így is egész éjjel a lent hallottakon kattogtam.

Reggel úgy keltem, mint az élőhalottak. Vánszorogtam mindenhova, be voltam lassulva és sorolhatnám tovább... Ezt a tanárok is kiszúrták szóval egész nap könnyed kis célpontnak számítottam. Nem tudtam, mit kezdjek az új helyzettel. Mit titkolnak már megint? Az utolsó órán fáradtan hajtottam fejemet a padra, nem érdekelt túlzottan a kémia világa.
-Sophia, úgy látom felelni szeretne a múltkor felírt képletekből!- szólított fel a tanár.
-Valamit rosszul lát, Ms.Marx, eszem ágában sincs felelni...- dünnyögtem halkan.
-Gyerünk, fáradjon a táblához. Kíváncsian várom a feleletét!
-Ezt nem hiszem el...- ráztam a fejem lemondóan a tábla felé menetelve.

Sikerült hármasra összekaparni a feleletemet, amin én lepődtem meg a legjobban. Én vs. kémia: 1-0! Zack átdobta jobb karját a vállamon s úgy sétált velem a járgányom felé.
-Hazavigyelek?- kérdeztem krémespofit, miközben bedobtam a táskámat a kocsi hátuljába.
-Megköszönném!- pattant be ő is az autóba egy mosoly kíséretében. Mit sem sejt a tegnap estéről vagy arról, hogy hallottam mindent. Viszont nem fogom elárulni neki. Addig nem, amíg nem érzem elérkezettnek az időt.
-Este átlesek hozzád! Kéne egy kis segítség töriből...- vakargatta tarkóját a srác, miután kipattant a járműből.
-Várlak!- vigyorogtam rá, aztán egy gyors integetés után tovább hajtottam. A megszokott menetrend szerint egy ebédnek nem nevezhető szenvicset megettem s rohantam edzésre.

-Lányok, átszabták a meccseink beosztását. A következő mérkőzés jövő hónap helyett jövő héten lesz!- valaki örült a hírnek, meg voltak olyanok is, akik inkább magatehetetlenül sóhajtottak egy nagyot. Én valahol a kettő között voltam mélyen elveszve a sötétben. A bosszúm csendben érlelődni kezdett, miközben egy mosoly ült ki az arcomra. Vigyázz, Thomas! Légy óvatos!
A bemelegítő körök után a csapatot két részre osztották s egymás ellen játszottunk. Az edzőnk minden mozdulatunkra odafigyelt és próbálta korrigálni a hibáinkat. Figyelemre méltóan jól végzi a munkájat, nem mindenkinek lenne idegzete egy ilyen csapatot felkészíteni. Az edzés után egy-egy pacsival elköszöntünk egymástól s már indultam volna, amikor Lauren jött oda hozzám.
-Boldog vagy?- kérdezte mosolyogva a lány.
-Miért?- vigyorogtam rá vissza.
-Most hamarabb láthatod a pasidat!
-Ooo, fogalmad sincs, mennyire boldog vagyok miatta!- veregettem meg a vállát, aztán mentem tovább. Mire hazaértem, Zack már a konyhában ült Dannel szemben az asztal mellett. Kacatjaim leszórása után a hűtőt kezdtem feltúrni valami ehető után. Miért nincs soha semmi itthon?! Kiéhezve vettem a telefonomat a kezembe s tárcsáztam a legközelebbi pizzázó számát. Rendeltem egy sonkásat, de mivel fél órát kell várnom, felvonultam a szobámba és előpakoltam a másnapra szükséges könyveket. Egy újabb fehér papírlap hullott ki a kémia könyvem borítója alól.

"Hallgatózni nem szép dolog... Most fúrja az oldalad a baleseted minden részlete, jól gondolom?! Légy résen, bármikor jöhet a meglepetés! xx"

Hogy kerülnek hozzám ezek az üzenetek? És egyáltalán honnan tud ezekről a dolgokról?!
-Kopp-kopp- jelent meg Zack az ajtóban. Gyorsan elrejtettem a papírt a zsebembe és egy őszintének tűnő mosolyt erőltettem az arcomra.
-Milyen volt az edzés?- kérdezte, miközben szorosan magához húzott.
-Jövő héten nyitjuk a szezont...kicsit váratlanul jött, de várom!
-Ennek örülök- nyomott puszit a fejem búbjára.- Akkor, töri?!
-Töri!- mondtam én is és elővettem a hozzá kapcsolódó dolgokat.

Estig ültünk a könyvek felett. Elfogyott a pizza, viszont a tanulnivalókkal így sem végeztünk. Leamortizálva terültünk el az ágyon. Fejemet a mellkasára hajtottam s hallgattam, ahogy a szíve dobog.
-Te sosem hazudnál nekem, ugye?- szegeztem neki a kérdést. Szívverése felgyorsult, vett egy mély levegőt, aztán látszólagos nyugodtássag válaszolt.
-Sosem hazudnék neked, muffin!- magamban nyugtáztam, hogy most is azt teszi. -Mi a gond?- kérdezte, mikor feltűnt neki a csendességem.
-Tisztában vagy vele, ne is tagadd!- ezzel felálltam, összepakoltam a másnapi könyveimet a táskámba, majd fürdeni indultam. Megejtettem egy gyors fogmosást, amit egy nagy ásítás követett. Bezuhantam az ágyamba, ahol Zack ugyan úgy feküdt, ahogy nagyjából egy órával azelőtt. Kicsit odébblöködtem, ami után nyakig betakaróztam s behunytam a szememet. Viszont nem tudtam aludni...Vajon miért?!
-Zack, lesegesd a falakat, ne engem! Így lehetetlen elaludni!
-Hogy érted azt, hogy tisztában vagyok azzal, mi a bajod?!
-Jóéjt!- húztam a fejemre a párnámat és a másik oldalamra fordultam.

A következő heti mérkőzés pillanatokon belül eljött. Felvettük a szerelésünket, majd a pályára vonultunk.
-Itt van?-kérdeztem Laurentől.
-Kicsoda?- kérdezett vissza.
-Te is tudod!- forgattam a szemem. Válaszul a lelátó felé biccentett. Valóban ott volt. Ott ült a megszokott helyen, a megszokott tekintettel. Kék kockás inge hanyagul lógott a fekete trikója felett, arcán önelégült mosoly ült. Kíváncsi leszek, meddig marad az ott!

Összeszedtem magam s elindultam felé. Először csodálkozott, majd mikor elé értem még nagyobb vigyorral az arcán állt fel. Nem tudom mire számított, de én lendítettem a karomat, ami hangos csattanással találta el a srác arcát. Meglepetten szorította kezét az egyre pirosodó területre.
-Csak egyszer magyarázom el: nem játszhatod el mégegyszer az egészet. Nem dőlök be neked ismét. Miattad történt minden! És most tisztázzuk a legfontosabb dolgot; ha mégegyszer meglátlak itt, akár egy meccsen is, elintézem, hogy többet ne engedjenek be egyetlen hazai sportcsarnokba se!- megsemmisülve bámult rám, én pedig győzedelmes mosollyal az arcomon sétáltam vissza a pályára. A kezeim enyhén remegni kezdtek a hirtelen jött adrenalin miatt, viszont nem foglalkoztam vele. Büszke voltam magamra, hogy bármiféle megingás nélkül véghezvittem a tervemet. Felszabadultan álltam a lelátó alján. Egy gonddal kevesebb! Visszanéztem a fiúra, aki fél kezét még mindig az arcán tartotta, a másikkal pedig a telefonját nyomkodta. De miért van az az aprócska hang legbelül, amelyik azt mormolja, nem volt helyes, amit tettem?!