Emlékezz Rám!

~20. rész~

*-Kérlek, kelj fel, ne hagyj megint egyedül!- folytattam halkan. Már nem ráztam őt csak térdre rogytam és keserves sírásba kezdtem. Nem halhatott meg! Nem lehet, hogy soha többé nem látom azokat a gyönyörű csokoládé-barna szemeket!*

A hó csendben szállingózott, míg a hangulat az idővel együtt egyre szomorkásabbá változott. Még a kollégiumban voltam. Könnyezve rángattam magamra a fekete harisnyám fölé az azonos színű szoknyámat. A hajammal nem foglalkozva csak egy lusta kontyba fogtam. Vörösre sírt szemeimet és falfehér arcomat pásztáztam a tükörben. Borzalmasan visszataszítóan festettem. Az órámra pillantva rájöttem, itt az idő. El kell indulnom, hogy elbúcsúztassam azt, akitől soha az életben nem akartam megválni. Zaklatottan nyitottam ki az ajtót. Nem akartam ezt, soha nem akartam átélni, milyen elveszteni egy szerelmet. Most mégis sikerült. Dühösen csaptam öklömet a falba.
-Sikerült, Mark! Sikerült a porba taszítanod, és elvenned őt. Hát, gratulálok...- motyogtam.
-Gyere!- kapta el a derekamat valaki, majd szorosan maga mellett tartva húzott egyre kijjebb az épületből, egészen az előtte álló autóig. Kedvetlenül behuppantam az anyósülésre s becsatoltam az övemet. De minek is féltem magam? Hiszen nem csinálok mást, csak megöletek mindenkit magam körül! Liam pattant be a volán mögé. Biztatóan rám emelte tekintetét, majd elindította a motort és elindultunk. Nagyjából úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki nem akar elmenni a fogorvoshoz, pedig muszáj. A tiltakozásnak nem volt értelme, pedig mindenki megértette volna. El kell tőle búcsúznom! Az egyetlentől, akit szerettem és örökké szeretni is fogok...

Összetörten sétáltam a szobatársam oldalán. Odaballagtunk Miranda és Chris mellé, majd helyet foglaltunk. Thomas anyja hamis mosollyal az arcán szorította meg az addig a combomon pihenő kezemet. Nem hittem el, hogy tényleg megtörtént. Mióta felébredtem a kómából, csak rossz dolgok történnek körülöttem. Minek kellett túlélnem? Minek kellett felébrednem? Minden tönkrement! A tömeg körülöttünk egyre nagyobb és nagyobb lett. Voltak köztük ismerős és még soha nem látott alakok is. Hihetetlen. A pap is megjelent a színen. Meghatóan beszélt, tele érzelmekkel. Őt hallgatva megrohantak a közös emlékek, amik még inkább a teljes kiborulás felé vezéreltek...

A mólón sétáltunk. Mosolyogva figyeltem a felhők közül előbukkanó hold képét. Csak Ő volt ott és én. Ketten a csillagos ég alatt. A fiúra néztem, aki csillogó tekintettel bámult vissza rám.
-Szeretlek!- suttogtam neki.
-Én jobban!- nevette el magát, majd ajkaimra tapadt. Hosszas és érzéki csókunknak ő vetett véget. Ellépett tőlem, majd sejtelmesen elvigyorodott.
-Mi az?- kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak vigyorgott tovább. -Most komolyan, Tom! Válaszolj!- kértem őt nevetve. Válasz helyett közelebb jött hozzám, majd egy angyali mosoly kíséretében belelökött a tóba. Sikítva zuhantam a vízbe, felverve az összes alvó lényt körülöttünk. Mikor felbukkantam a felszínre, hangos hahotába kezdett. Ha te is így, akkor én is így! Ártatlan szemekkel mentem közelebb hozzá s nyújtottam a kezemet, hogy segítsen ki. Ő mit sem sejtve fogta meg azt, én pedig lendületből rántottam be magam mellé a barna szemű srácot. Most én voltam az, aki a hasát fogva nevetett.
-Oké, oké, ezt megérdemeltem!- ismerte be a srác, aztán tenyerét a vízre helyezve fröcskölt le. Viszont én sem hagytam magam! Hatalmas vízi-csata keveredett ki az egészből. Fáradtan nevetve ölelt magához Thomas. Boldogan simultam a mellkasához s úgy hallgattam a szívverését. Egyik pillanatról a másikra az ölébe kapott és megcsókolt. Szorosan tartott, nem akart elengedni. Pontosan úgy, ahogyan én sem akartam őt valaha is elengedni.

Hangosan zokogva öleltem magamhoz Mirandát, aki hozzám hasonlóan össze volt törve. Engem Liam, őt pedig Chris próbálta vigasztalni, elég kevés sikerrel. A gyászoló tömeg a sírhely felé vonult, hogy végignézzék a fiú földbeengedését. Még mindig hihetetlen volt az egész. Hogy halhat meg valaki, aki előtt még ott van az egész élet. Talán csak ennyi volt neki megírva... De miért?! Ki dönti el egyáltalán, hogy kinek mennyi ideje van?! Pofátlanul kevés időt szántak Tomnak. Hát remélem, nekem sem hagytak többet ebben a pokolban! A nép a pappal az élen gyászénekeket zengve figyelte, ahogy a koporsót a föld alá helyezik. Az erre odahívott emberek gyorsan betemették az üreget, majd mindenki körülvette a friss halmot és koszorúkat tettek rá. Ahogy az utolsó koszorú is elfoglalta a helyét, én a földre zuhantam s hisztérikus sírásba kezdtem. Felpillantva a tömegben egy rég látott embert pillantottam meg. Mark! Erőtlenül bámultam rá. Mit akar ez még itt?!
-Mostmár vége!- suttogta némán. Ez az egész egy álom. Egy idióta álom, amiből minél hamarabb fel kell ébrednem. Mert ez nem történhetett meg! Nem veszthettem el azt, akit alig kaptam vissza! A fehér hóban fekve szinte újra hallottam az ő hangját. Szinte újra éreztem az ölelését. A csókját. Vissza akarom kapni, bármi áron!