Emlékezz Rám!

~18. rész~

* Boldog voltam és felszabadult. Fogalmam sincs, mit éreznék, ha újra el kellene veszítenem őt...*

A fejemet támasztva ültem a fizika teremben. Mi az a sok hieroglifa a táblán? Mióta tanulunk mi régészetet?! Feleslegesnek éreztem az egész fizikát. Minek magoljak be ötszáz törvényt, ha egy hét múlva már úgysem fogok emlékezni egyre sem?! Míg a tanár Nicki Minaj-t utánozva hadart fénysebességgel a tábla előtt, addig én a telefonomat a kezembe véve kezdtem el SMS-t írni.
"Hiányzol!xxx"- pötyögtem az üzenetet Thomasnak címezve.
"Fizika óra, mi?"- jött hamarosan a válasz.
"Ennyire egyértelmű?!"
"Csak ismerlek! :*"- ezzel a mondatával mosolyt csalt az arcomra.
-Mi tetszik ennyire, Sophia?- nézett rám a tanár, én pedig gyorsan elrejtettem a telefonomat a farmerom zsebébe. -Talán az összefoglaló táblázatunknak örül ilyen mértékben?!
-Most lebuktam...- válaszoltam neki ártatlan tekintettel, amire a többiek részéről halk kuncogás, az óraadó részéről pedig egy szemforgatás volt a válasz. Még mindig több, mint húsz perc volt hátra az órából. Mit csinálok én addig?! Megadóan kezdtem el irkálni a tábláról, amikor is egy cetli csúszott ki a füzetem lapjai közül. Levert a víz, kirázott a hideg és egy hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Legyen csak egy egyszerű puska vagy egy röpdolgozat!- imádkoztam magamban. Idegesen széthajtogattam a papírt, majd rettegve futtattam át tekintetemet a sorokon.
" Utolsó meglepetés! Te elvetted tőlem azt, akit a legjobban szerettem. Most itt az idő, hogy én vegyem el tőled a számodra legfontosabbat! Remélem szenvedni fogsz, Sophia, ahogyan én is tettem!xx"
Könnyek szöktek a szemembe.
-Nem!- mondtam többnyire magamnak. A zajos és tömött terem hirtelen fullasztóvá vált. Mintha víz alatt lett volna a fejem.
-Sophia, jól van?- fordult felém ismét a tanár. Ijedten, homályos tekintettel pillantottam fel a nőre.
-Thomas!- suttogtam alig hallhatóan. A cuccaimmal nem törődve rohantam ki a teremből. Még hallottam, ahogy néhányan utánam kiáltottak, de nem foglalkoztam velük. Figyelmeztetnem kell! Szólnom kell neki, amíg...

Bumm! Egy hangos robaj rázta meg az iskola épületét. Másodperceken belül megszólaltak a tűzjelző csengők és a folyosókat elárasztotta a temérdeknyi rohanó diák. Könnyeim utat törtek maguknak. Ez nem történhet meg! Próbáltam átvergődni az ember-áradaton több kevesebb sikerrel. Szinte magukkal sodortak a rettegve menekülő alakok. Viszont nem fordulhattam meg. Oda kellett érnem meggyőződni arról, hogy Thomas jól van. Mert jól kellett lennie. Nem történhetett vele semmi!

Negyed óra szenvedés után átértem az iskola azon részébe, ahol a fiú is tartózkodott. Itt már senki nem volt, csend uralkodott mindenhol, csak a tűzjelző hangját lehetett hallani. Rohamléptekkel tettem meg az utat a kémia előadó felé. Ahogy megláttam a kiszakadt ajtót és a bent tomboló lángokat, sikítani szerettem volna. A tűzzel s a füsttel nem foglalkozva igyekeztem Tom felé. Élettelenül feküdt a feldőlt padja mellett. Néhányan még nyöszörögtek. Ahogy végignéztem a bent lévőkön, mindenki súlyos, visszafordíthatatlan sérüléseket szerzett. Letérdeltem a srác mellé. Mindene megégett. Nem maradt egyetlen érintetlen vagy ép folt a testén. Zokogni kezdtem. Thomast az ölembe húztam. Csendben ringattam, miközben egyre keservesebben sírtam. A füstfelleg fojtogatóvá vált körülöttünk, a forró lángcsóvák egyre jobban elhatalmasodtak mindenhol. De ezekkel nem foglalkoztam.

-Nem hagyhatsz megint egyedül, értesz?!- beszéltem hozzá. -Nem veszíthetlek el újra, nem lehet itt a vége! Küzdj, Tom! Harcolj az életedért!- fulldokolni kezdtem. Már nem volt levegő a teremben. Hirtelen szirénázás hangja tört utat magának az éterben, majd gázmaszkos alakok jelentek meg. Az egyikőjük észrevett és sietős léptekkel indult meg felém.
-Jöjjön! Itt nem maradhat tovább !- elkezdett húzni, de én nem hagytam magam. Nem engedtem el Thomas testét. A tűzoltó intett az egyik társának, akivel együtt könnyebben rángatott el onnan. Sikítottam, ordítottam, rángatóztam. Nem akartam otthagyni őt! Az egyik ember a vállára dobott és úgy cipelt ki az iskola épületéből. Még mindig ordítva püföltem a cipelőm hátát. Nem láttam semmit a könnyeimtől, néha köhögőroham tört rám a belélegzett gáz miatt. A gimnázium udvarát megtöltötték a diákok és tanárok, mellettük néhány mentő foglalt helyet. Engem pontosan oda cipeltek. Leültettek az egyik autó hátuljába, viszont én gyorsan felpattantam s az épület felé kezdtem futni. A doki sem volt rest, utánam szaladt, és miután elkapott, egy nyugtatóval töltött injekciót szúrt a karomba. Az üvöltésem elcsitult, az orvos pedig könnyebben kísért vissza az elsősegély nyújtó hely felé. A kint ácsorgó tömegben kiszúrtam Liam homályosodó alakját. Ő is észrevett, aztán felém igyekezett. Míg odaért, az arcomra egy készüléket helyeztek, amiből tiszta levegőt juttattak a tüdőmbe.
-Soph, mi történt?!- fogott meg a vállamnál fogva. Újra szipogni kezdtem s elhatalmasodott rajtam a pánik. A kezelőm ezt észrevette, így elhúzta tőlem a fiút, majd valamit magyarázni kezdett neki. Aztán az iskola bejáratára fordítottam a figyelmemet, ahol éppen a sebesülteket hozták ki hordágyakon. Észrevettem Tomot is a többiek mellett. A világ forogni kezdett körülöttem, aztán már semmit nem láttam tisztán. A fények eltompultak, a hangok elhalkultak.
-Liam!- szólítottam meg erőtlenül a barátomat, ami után elsötétült minden, én pedig megadóan zuhantam a föld felé.

Egy templomban vagyok. Körülöttem padok és itt-ott néhány ember. Valaki ül mellettem. Egy férfi. Meleg mosolyával levesz a lábamról, de mégis valami hiányzik...
-Készen állnak arra, hogy egybekössék az életüket?- nézett ránk kérdőn a pap. A mellettem ülő örömmel teli hangon válaszolt egy igent, míg én csendben maradtam. A várakozó pillantások rávettek, hogy egy apró bólintással nyugtázzam a beleegyezésemet. -Akkor egy nap múlva ismét találkozunk az esküvőn!- búcsúzott tőlünk, aztán elment. Pár percnyi sötétség után ismét a templomban voltam, immár hófehér, uszályos szoknyában, fátyollal az arcom előtt. Csendben ballagtam az oltár felé, várva egy jelre. Egy szóra. Egy pillantásra. Megálltam a férfi mellett, majd végighallgattam a pap mondókáját. Aztán feltette a nagy kérdést. Akarom-e a mellettem lévő embert férjemül?! Dehogy akarom, én egyetlen embert akarok! Vártam, hogy ő megjelenjen, tiltakozzon és elraboljon. Csakis őt akartam. De ő nem volt sehol. Halkan, bánattal teli hangon válaszoltam; "igen".
-Ha bárkinek van valami oka, ami miatt nem kelhet egybe a jegyes pár az most szóljon, vagy hallgasson örökre!- szólt a pap. Reménykedve futtattam körbe a tekintetem a násznépen. Az ajtóban pillantottam meg őt, lazán nekidőlve a falnak. Könyörgően pillantottam rá, de csak elfordította a fejét. Az ő barna szemeit akartam látni magam előtt és az ő csókját akartam érezni a boldogító igen után. Mert neki boldogan mondanék igent. Hiszen Thomassal közös a végzetünk!