Emlékezz Rám!

~13. rész~

*Ott akarok lenni az idei bálon! Ott akarok lenni gyönyörű ruhában mindenki más mellett.
-Te mész?- kérdeztem őt.
-Szerintem igen... Na és te?
-Mennék én, de nincs kivel.
-Nos, ez esetben kedves Sophia, eljönnél velem az idei téli bálba?*

Az utolsó orvosnál tett látogatás óta valami nincs a helyén. Valami nem okés. Gond van, csak azt nem tudom, mi. Vasárnap reggel kótyagos fejjel ébredtem Liam szobájában. A szobatársa egy hete kiköltözött, én pedig szívesebben vagyok nála, mint a saját helyemen. Nagyot nyújtózva rántottam le magamról a meleget adó takarót, majd kedvetlenül átbattyogtam a szobámba. A lakótársam épp otthon volt. Milyen szerencsés... Valamikor nekem is vissza kellene mennem. Talán a szüleimmel is találkozhatnék, ha minden elsimul. Már kisebb hálával tekintek rájuk, viszont még mindig nem sikerült elfelejteni azt, amikor lemondtak rólam. Mark szerencsére még nem lendült akcióba. Vagy, ha mégis, Daniel még nem szólt róla. Hetente egyszer végigbeszéljük a napok történéseit. Zackkel is tartom a kapcsolatot. Sikerült elvonatkoztatnom a kettőnk félrelépésétől, a helyére "új" emlékek kerültek. Már tudnak a kezelésekről és az eredményekről egyaránt. Boldogan fogadták a hírt, noha ezek nélkül is állandó üldözést élvezhettem a múltam egy darabkája miatt.

-Pizza?!- motyogta Li, miután kikelt az ágyából.
-Ha felöltözöl, akkor elmehetünk egy Pizzériába!- ajánlottam neki az órámra pillantva, ami negyed egyet mutatott. Gyorsan magára kapta az első pár ruhát, ami a keze ügyébe akadt, majd velem az oldalán hagyta el a szobát.

Az étteremben isteni illatok csapták meg az orromat. A kelt tészta és paradicsomszósz mámorító egyvelege mindenhol jelen volt. Kerestünk egy ablakhoz közeli helyet s ott letáboroztunk. Vágyakozóan olvasgattuk a kínálatot, míg meg nem jelent egy pincér az asztalunk mellett. Leadtuk a rendelésünket, aztán egymást szórakoztatva vártuk, hogy kihozzák a pizzáinkat. Kb negyed óra elteltével már előttünk volt a gőzölgő finomság, az elfogyasztására várva. Pilanatokon belül kést és villát ragadva neki is álltunk. Egy ismerős zene csendült fel a piros falakra rögzített hanszórólból. Sietősen tömtem magamba a sonkás kukoricás szeletet, amikor szédülni kezdtem. Gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot, majd ledobtam mindent, amit addig a kezemben tartottam.
-Minden rendben?- nézett rám rémülten Liam. Épp bólintani akartam, amikor minden elsötétült előttem egy pillanatra.

-Gyerünk, csak egy falatot!- tolta felém a fiú a tengergyümölcseis pizzáját.
-Esélytelen, hogy azt valaha is mégegyszer megkóstoljam!- nevettem hangosan. A körülöttünk lévők egy része mosolyogva figyelte a kettőnk szórakozását, a másik fele inkább csak halkan morogva tűrte a hangoskodásunkat. Mélyen a fiú csokoládé szemeibe néztem, majd bármilyen indok nélkül ismét kitört belőlem a nevetés.
-Most miért nevetsz ki?- kérdezte tettetett szomorúsággal.
-Téged sosem nevetnélek ki, Thomas- mosolyogtam rá.

-Sophia! Itt vagy?!- hallatszott mellőlem a fiú hangja. Dehát az előbb még velem szemben volt! Megráztam a fejem, majd a hang irányába fordultam. -Már azt hittem, hozom kell egy kancsó jeges vizet!
-Miért kellett volna jeges víz?
-Egyik pillanatról a másikra elnémultál és szemrebbenés nélkül bámultál egy pontot a falon közel két percig. Biztos minden rendben van?!
-Persze- varázsoltam az arcomra egy megnyerő vigyort, aztán folytattam tovább az evést, mintha semmi sem történt volna, pedig ezek után az egész 'reggeliebéd' alatt máson sem kattogott az agyam.

Eljött a szerda is. Nem bírom ki péntekig, már elegem van az iskolából! Az órák csiga lassúsággal elvánszorogtak, az edzés is eltelt, este pedig egy meccsen veszünk részt. Mindenki beöltözve, a helyét elfoglalva állt a pályán. Gyorsan végigfuttattam a tekintetemet a lelátón. Mindig reménykedek abban, hogy megjelenik. Nem tett túlzottan sok jót neki az iskolaváltás... Apró lehangoltsággal nyugtáztam magamban a hiányát. Aztán a mozdulatlan tömegben egyszer csak motoszkálásra lettem figyelmes. Itt van! De most nem mosolygott biztatóan, nem nézett rám csillogó szemekkel, csak fapofával lesett. Nagyot sóhajtottam. Talán ez így rosszabb, mintha itt se lenne.

Egyedül, sötétben ballagtam az átmeneti otthonom felé. Aztán egy túl jól ismert alak viharzott el mellettem.
-Miért csinálod ezt?!- kiáltottam utána. Kimérten megfordult, majd megvárta míg utolérem. Ismét a szemeit bámultam és vártam a válaszára, amit nem kaptam meg. -Miért jó ez neked, Thomas? Miért kell úgy tenned, mintha idegenek, sőt ellenségek lennénk?!- még mindig csendesen nézett rám. Szemeiben egy pillanatra megtörtség suhant át, aztán ismét megacélozta magát és nekem hátat fordítva rohant el. Értetlenül, szájtátva néztem a fiú távolodó alakját. Gyűlölöm, amiért ezt teszi!

-Daniel!- mosolyogtam fáradtan a laptopom kamerájába, amikor feltűnt a bátyám feje. Nyúzottnak tűnt, szemei alatt karikák húzódtak. Talán csak neki is hosszú napja volt... -Minden rendben?- kérdeztem tőle aggódóan, mire váratlanul kitört belőle a nevetés. Zavartan néztem és hallgattam hamiskás kacaját, ami egyik pillanatról a másikra kétségbeesett zokogássá nőtte ki magát. Tehetetlenül bámultam a síró Danielt. Mégis mi a fene történhetett? -Nyugodj meg, Dani!- kérleltem őt. Amikor már azt hittem, sosem sikerült lecsitítani, eltűnt a képernyőről. Percekkel később ismét visszatért, kezében egy gyűrött papírfecnivel. Lassan széthajtogatta, majd a kamerába tolta az üzenetet.
"Kettővel kevesebb. Menekülj, Sophia, hamarosan téged is megtalállak!xx"
Borsónyira szűkült gyomorral olvastam át újra a szavakat. Zakatoló szívvel szólaltam meg ismét.
-Kicsodák?- féltem a választól, ami a ránk telepedő csendtől egyre nyilvánvalóbbá vált számomra.
-A szüleink. Mark megölte a szüleinket!- zokogott fel ismét. Még sosem láttam őt ennyire összetörten azelőtt. A hír engem is kellően sokkolt, de nem tudtam mit kezdeni vele. Hiszen nem láttam a szüleimet évek óta! Félve pillantottam a kikészült bátyámra.
-Daniel!- próbáltam beszélni hozzá, de ő inkább lecsapta a laptopja tetejét, ezzel az én képernyőmet is feketére festve. Haza kell mennem! Haza kell mennem, hogy ne legyen egyedül és legyen valaki, aki segít neki átvészelni ezt az egészet.

Eszeveszett tempóban kezdtem összerámolni a cuccaimat egy nagyobb bőröndbe. Otthon kell legyek, amilyen gyorsan csak lehet.
-Soph, mit művelsz?!- bámult rám Liam zavarodottan a szobába lépve.
-Mennem kell! Nem maradhatok tovább!- hadartam neki, miközben újabb dolgokat dobtam a táskámba. Elkapta remegő kezeimet, majd maga elé húzott. Szemeim egyik kupacról a másikra ugrottak, sürgetően pörgettem le agyamban a következő tennivalókat.
-Mi történt?- fogta meg az államat, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek.
-Mark... Mark történt!- suttogtam alig hallhatóan. -Megölte őket! Megölte a szüleimet!- a fiú tátott szájjal fogadta a hírt, aztán magához rántott és szorosan a karjaiba vont. Már minden jóra váltott volna! Erre jön Mark, és fenekestül felforgat mindent!