Emlékezz Rám!

~9. rész~

* Tegnap óta szerencsére nem találkoztam a "legjobb barátommal". Vajon kiderült volna bármikor is, hogy köztünk jóval több volt, mint barátság?!*

A délutáni edzés borzasztóan kimerítő volt. Hulla fáradtan ült a csapat a padon, némán hallgatva az edző eligazítását.
-Nagy meccs lesz a következő. Fejesek jönnek megnézni a csapat játékát. Akit elég jónak találnak, egy ösztöndíj kíséretében külföldön folytathatja a karrierjét. Sok sikert, Hölgyeim! Szorítok mindegyikőtöknek!- kacsintott ránk a borostás fazon, majd hazaengedte a bandát. A sors a kezemre dolgozott. Jókor, jó helyen lenni nem egyszerű, viszont nekem kivételesen sikerült! Már csak annyi a teendő, hogy a legjobb oldalamat mutassam a következő mérkőzésen.

Leszórtam a cuccaimat a sarokban lévő fotelbe s egy forró fürdő reményében a fürdőszobába vonultam. Legalább fél órán keresztül áztattam magam, ami után belebújtam egy Zacktől lenyúlt fűzöld pólóba. Gyanútlanul dúdolgatva léptem be a szobámba. Aztán megpillantottam az eddig csak horrorfilmekben látott figyelmeztető jelet.
-Daniel!- sikítottam bátyám nevét.
-Mi tö...- rontott be, de elhallgatott, amikor észrevette ő is a legújabb "üzenetet". A falamba egy bicska volt állítva, ami egy képet szúrt át a tetején. Két összetört kocsit és egy mozdulatlanul fekvő vörös lányt ábrázolt. Kihúztam a kést a falból, ezáltal az eddig fent lógó kép a földre hullott.

"Vadászat indul, cicuskám!xx"

Kétségbeesetten olvasgattam a szavakat. Mark...hogy nem vettem észre, hogy az egyik padtársam a leendő legnagyobb ellenségem?!

-Oké, ha minden jól megy, akkor jövő hétvégén már messze innen, árkon, bokron túl leszek!- sétálgattam fel-alá a szobámban.
-Ezt hogy érted?- kérdezte Dan.

-A jövő heti meccsre nagy fejesek jönnek. Kiválogatják a tehetséges embereket és ösztöndíjjal külföldre küldik őket. Legalábbis ez van a tervben.

-És te itt hagynál csapot papot?!

-Tehetnék mást?- álltam meg egy pillanatra, a fiúra meredve. Beletörődően megrázta a fejét. Ő is tudja, hogy igazam van.
-Ez esetben -állt fel ő is és elém sétálva kezeimet az övéibe helyezte- minden tőled telhetőt meg kell tenned! Tégy büszkévé, mint mindig!- nyomott egy hosszú csókot homlokomra, majd kisétált a szobából. Előkaptam egy bőröndöt és ruhákat kezdtem el beleszórni. Akkor még nem mertem belegondolni abba, mi történik, ha nem sikerül... ha itt kell maradnom. Közben Zack és Thomas is átjöttek. Szerencsére elkerülték egymást. Furán érzem magam, mióta eszembe jutott az az emlék. Képtelen vagyok a volt barátom szemébe nézni, ami fel is tűnt neki.
-Mi a gond? Mármint az eredeti problémán kívül... Valami nincs rendben veled- hajtotta oldalra a fejét és elgondolkodva méregetett.

-Nem tudom, ez mennyire furcsa, de eszembe jutott valami...- válaszoltam bizonytalanul.

-Ooo, én is szoktam így lenni! Bevásárlás után mindig eszembe jut, mit felejtettem el venni!

-Nem úgy, te idióta!- bokszoltam vigyorogva a vállába. -Egy emlék!

-Jaaaaaaaaa!- csapott a homlokára.- Jó emlék volt vagy inkább rossz?!
-Semleges...- válaszoltam. Még nincs itt az ideje, hogy megtudja.

A következő napok edzései kemények voltak, amit nem bántam. Össze akartam szedni magam annyira, hogy sikerüljön kijutnom innen. Ez volt az egyetlen esélyem, semmi esetre sem szerettem volna elszalasztani!

-Lányok, nagyon sokat küzdöttetek és látni szeretném az elmúlt idő fáradalmainak gyümölcsét! Sikerülni fog, bízom bennetek! Ne feledjétek, csak a legjobbat nyújthatjátok! Győznötök kell!- kiáltott buzdítóan az edzőnk, majd a pálya felé terelt minket. A lelátóra nézve egyből megpillantottam három öltönyös embert, mappákkal a kezükben. Idegesen szorítottam meg a mellettem álló Hazel kezét, aki bátorítóan mosolygott rám.

-Te vagy a legnagyobb esélyes, ne idegeskedj!- kacsintott rám. A hátsó sorokban kiszúrtam Danielt, Zacket és néhány üléssel odébb Thomast. Mindannyian árgus szemekkel figyelték minden mozzanatomat. Kicsit ijesztőek voltak... Bambulásomat egy felém repülő labda szakította félbe.

-Soph, bemelegítés nélkül nem mész sokra, te is tudod!- bökött oldalba Lauren. Vigyorogva biccentett Thomas felé, én pedig összehúzott szemekkel meredtem a lányra. Miért örül annyira, amikor ő itt van s engem les? -Nem tudom, mivel érdemelte ki a múltkori pofont, de én mindettől függetlenül hatalmas szurkolótok vagyok!- mondta, aztán elfutott. Nevetve néztem utána. Kattant. Betársultam a felkészülésbe, majd, mikor elérkezett az idő összegyűltünk egy gyors pacsira és csapatkiáltásra. Felpörögve foglaltam el a helyemet a pályán. Mindent bele kell adnom. Ez az egyetlen lehetőségem van!

-Félidő!- szólt a bíró, miután megszólalt a síp. Lihegve futottunk a padokhoz s kortyoltunk hatalmasat kulacsainkból. Pillanatok alatt lezajló megbeszélés után egy rövidebb pihenő vette kezdetét. Jónak éreztem magam, már láttam magam előtt, ahogy búcsút intek az "otthonomnak". Mosolyogva játszottam el a gondolattal. Őrültnek éreztem magam, de megszállottá váltam. Nem hagyhattam, hogy más kaparintsa meg az esélyemet!

Megkaptam a levelet a meccset figyelő emberektől. A kezemben tartom a papírt, amire fel van írva két név. Két szerencsés lány, aki megkapja a lehetőséget...- egyre izgatottabb lettem. Ideges voltam, a gyomrom borsószem nagyságúra zsugorodott. Benne kell lennem. Ott kell lennie a nevemnek azon a nyavalyás lapon!- Biztosan meg akarjátok tudni, ki fog elbúcsúzni a csapatától, hogy egy erősebb team-be kerülve folytathassa pályáját?

-Mondja már!- szólt neki idegesen Sam.

-Akkor nem is húznám az időt. A két jelölt nem más, mint Allison és Hazel! Gratulálok lányok, tiétek a dicsőség, megérdemeltétek!- tapsolta meg őket az edző. Sokkolva ültem a lányok között. Ez nem lehet. Nekem el kell innen mennem. Nem maradhatok! Lassan kezdtek el könnyeim folyni. Mit rontottam el? Miután mindenkit hazaengedtek Hazel jött oda hozzám s szorosan magához ölelt. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Esélytelennek tűnt. Lassan vánszorogtam haza. Fogalmam sem volt, most mi tévő legyek. A következő lépésen gondolkodtam, mit csinálhatnék, hogyan menekülhetnék el innen jó messzire. Vörös szemekkel léptem a házba, ahol a három fiú fogadott reményteljes tekintettel. Nem tudtam szembe nézni velük. Elcsesztem. Őket kikerülve igyekeztem a kuckóm felé. Sietős zuhany után bevágtam magam az ágyba, a fejemre húztam a takarómat s ismét könnyekben törtem ki.

-Hé- húzta le rólam félig a takarót Zack. -Ezek gondolom nem örömkönnyek- húzta el a száját. Fejemet rázva fordultam át a másik oldalamra. Miért nem tud legalább ilyenkor kicsit kevésbé majom lenni?! -Soph... Nem piszkálni akarlak! Én büszke vagyok rád!- fordított vissza, hogy rá nézzek.- Nem számít, mi történt a múltban, tegnap, ma vagy bármikor én meg foglak védeni! Pihenj, majd holnap kitalálunk valamit!- nyomott egy puszit arcomra s ott hagyott.

Reggel kedvetlenül battyogtam a konyhába. Nem volt erőm semmihez. Daniel ezt meglátva magához húzott egy hosszú ölelésre. Ezt imádtam benne annyira. A macis öleléseit, amiben mindig el tudok veszni pillanatok alatt.

-Az egyik csapattársad egy órája itt volt és ezt hagyta itt neked!- nyomott a kezembe egy levelet. Zavarodottan bontottam fel, s húztam elő a benne rejlő papírt.

"Tudom, hogy te többet küzdöttél ezért az ösztöndíjért, mint bárki más a csapatban. Ezért is intéztem el, hogy átadhassam neked az egészet! Én úgysem lennék képes elhagyni az otthonomat! Sok sikert, Soph, drukkolok, hogy minden sikerüljön, amit el akartál érni!
Szeretettel, Hazel"