I Miss You

Jégóriások

2 hónappal később

Abby szemszöge:

Teltek a napok,hetek és a hónapok. Egyre közeledett a várt nap,de mégis annyira távolinak tűnt.
Abban az évben a tél kemény volt és hosszúra nyúlt. Bár így maradtak a bőfazonú ruhák,így a tévé és az újságok nem voltak tele azzal a hírrel,hogy:Tony Stark lánya terhes.:meghogy:A milliárdos örökösnőből anya lesz! De ki az apa?. Erre nagyon nem volt szükségem. Igaz a nyolcadik hónapban járva már a nagykabát sem segített sokat,ezért nem nagyon dijjazták az ötletemet amikor kiakartam menni,de már egyszerűen utáltam a négyfal között ülni és egy terhes nővel ki merne vitába szálni?
Az egyik ilyen kirohanásos napomon a konyhaasztalnál ültem és kiwit pucoltam amikor Amerika legnagyobb háborús hőse leült velem szemben.
-Hogy érzed magad?-kérdezte az ujjaival babrálva.
-Terhesen-mosolyogtam ő pedig viszonozta a gesztust.
-Tudod,mindig csodáltam a nőket. Azt hogy,hogyan képesek egy másik életet kilenc hónapig hordani,megszülni aztán több-kevesebb segítséggel felnevelni és van amikor nem is csak egyet-mondta szinte tényleg csodálattal.
-Nem mindig könnyű,de megéri-tettem a kezemet a hasamra. Steve feláll és odajött mellém.
-Szabad?-emelte meg a kezét.
-Persze-óvatosan rátette a kezét a hasamra és egy kis idő elteltével a baba rugott egyet.
-Ez annyira...nem is tudom,nem lehet szavakba önteni-vette el a kezét.-És mit szeretnél? Fiút,lányt?
-Egészségeset-vágtam rá kapásból.-Mindegy,hogy mi lesz én mindennél jobban fogom szeretni.
-Ez természetes.
-Van kedved sétálni egyet?-álltam fel.
-Biztos,hogy jó ötlet?-kérdezte bizonytalanul.
-Steve sétálni megyünk nem bankot rabolni. Gyerünk!-kérleltem.
-Na jó-sóhajtott.-Vedd a kabátod!
-Értettem Kapitány!-tisztelegtem ő pedig mosolyogva rázta meg a fejét.
Elsétáltunk a múzeumba és körülnéztünk. Nem is emlékeztem mikor voltam ott utoljára. És ugye minden,vagy majdnem minden amerikai múzeumban van Amerika Kapitány kiállítás. Mikor végigmentünk rajta megálltam egy hatalmas táblánál amire nagy betűkkel az volt írva,hogy Bucky Barnes. A képen ami mellette volt egy 25 év körüli férfi volt.
-Ő ki? Mármint...-mutattam a képre.
-Ő a legjobb barátom volt, és reménykedem benne,hogy még mindig lehet-mondta szomorúan.
-Ezt meg,hogy érted?-néztem tovább a képet.
Steve elmesélte,hogy James vagy ahogy ő hívja Bucky gyerekkora óta a legjobb barátja volt,a háborúban is mellette harcolt majd azt hitte meghalt,de igazából a Hydra kísérleti alanya lett másnéven a Tél Katonája.
-Biztos megtalálod majd-tettem a vállára a kezem.
-Nem az a kérdés,hanem az,hogy emlékszik-e rám.
-Tudod,mikor Loki eltűnt időnkét,mindig volt bennem egy kis kétely,hogy vissza jön-e,de a lelkem mélyén hittem benne,hogy visszajön-mondtam,de sosem gondoltam volna,hogy ezt Steve-vel fogom megbeszélni.-Valaki egyszer azt mondta,hogy minden lehetséges csak hinnünk kell benne. Buckynak is van még esélye arra,hogy vissza nyerje az emlékeit és mégtöbb lesz,ha te segítesz neki.
-Igazad lehet. Köszönöm-nétett le rám.
-Nem kell-ráztam a fejem.-Mehetünk?-kérdeztem a kijárat felé mutatva.
-Igen és útközben talán bekaphat...-a mondanivalóját egy nő hangos sikolya szakította félbe. Azonnal a hang irányába kaptuk a fejünket és megpillantottuk a sikoly okát. Pont olyan volt,mint Loki természetes alakjában csak izmosabb és kétszer akkora. Nem volt egyedül,két társa hamarosan megjelent mögötte.
-Mik ezek?-kapta elő Steve a pajzsát Isten tudja honnan.
-Jégóriások-mondtam és közben végig azon gondolkodtam,hogy kerülhettek oda.
-Én elintézem őket,te segíts az embereknek kijutni innen!-adta parancsba.
-Rendben-fordultam el tőle és a pánikoló tömegek felé vettem az irányt.-Oké emberek mindenki menjen a legközelebbi vészkijárat felé,de vigyázzanak egymásra!-kiabáltam túl a sikolyokat és az emberek elindultak.
Még a felük sem ért ki amikor Steve nagy sebességgel és hatalmas erővel csapódott az egyik falnak. Eszméletlenül esett a földre.
-Steve!-sikoltottam és elkezdtem rohanni felé,de az egyik óriás előttem termett. Hirtelen próbáltam megállni így a földre estem,de gyorsan összeszedtem magam és talpra álltam. A jégóriás lehajolt az én szintemre és a szemembe nézett. Én bámultam azokba a vörös szemekbe amik egy idő után végigmértek. A kezét a hasam felé mozdította én pedig reflexből hátrébb léptem,de elkapta a karomat és visszarántott majd hatalmas tenyerét a hasamra tette. Pár pillanat múlva tágra nyílt szemekkel nézett rám és idegen nyelven kezdett beszélni. Egyszer hallottam hasonlót mikor Loki álmában beszélt,de nem vagyok biztos benne,hogy ugyan az a nyelv volt vagy csak hasonló. A szívem a torkomban dobogott,kapkodtam a levegőt és semmi mást nem akartam csak elszabadulni. Hatalmas csattanás hallatszott és a jéglény a földre esett. Rogers kapitány állt mögötte,a pajzsát kiejtette a kezéből majd a földre rogyott. Azonnal odamentem hozzá,hogy megnézzem az életjeleit. A pulzusa gyenge volt,de még érezhető.
-Valaki hívjon mentőt!-kiabáltam és többen is a mobiljukért nyultak.-Minden rendben lesz Steve. Hallassz engem? Minden rendben lesz-mondtam az egyik vérző sebére szorítva a kezem. Mikor körülnéztem a legtöbb kiállítási tárgyat jég borította. Suttogás hallottam magam mögül és megfordultam. A haldokló jégóriás próbált mondani valamit,de egyik szót sem értettem kivéve az utolsót amit ötször megismételt mielőtt meghallt és amitől az ereimben megfagyott a vér.