Míg a turné el nem választ

24. Fejezet

*Chloe szemszöge*
-Úgyis előbb érek le!- kiáltom el magam, mint valami elmebeteg. De komolyan. Minek kiabálok, ha eleve alig kapok levegőt a rohanás miatt?

-Cuki vagy baba- suhan el mellettem a fürtös fiú.

Kiértünk az utcára és konkrétan egyszerre ugrottunk a hatalmas szemetesláda felé.

Azaz én csak felé, nem bele.

-Ó! Ő fensége nem hajlandó összepiszkolni magát?- kérdezi gúnyos hangnemben az éppen szemetesládába mászó csöves fiú.- Apuci biztos mérges lesz ha összemutyizod a cuki rucid- olyan mint egy debil. De komolyan. Miközben ezt vágta a fejemhez össze-vissza hadonászott a kezével.

-Bumm. Most aztán beolotottál.- imitáltam mondatom közben robbanást kezeimmel.- kuka király mindössze egy probléma van az egész dologgal. Nem kell bemutyiznom a cuki rucim, hogy megkaparintsam a könyvet- hadonászok én is kezemmel, mint ő- ugyanis itt van.- hajolok le és halászom ki a noteszt a kuka alól.- Szép próbálkozás kukabúvár!- kacsintottam rá végszóul.

-Jól van hercegnő. Most az egyszer nyertél.- nem hiszem, hogy csak most az egyszer, de a lényeg, hogy elismerte.

-Gyere te kis büdös segítek kiszállni- nyújtom karom segítségképp az éppen nyakig szemétben lévő és abban evickélő vesztesnek.

Azonnal megragadta karom és mielőtt elkezdhettem volna kihúzni nemes egyszerűséggel berántott a ládába.

-Baszki Bradley. Olyan klisés vagy!- nem válaszolt semmit, csak kiröhögött.- jól van, te akartad.- szedtem le vállamról egy banánhéjat és azzal a lendülettel hozzávágtam.

-Hohó, nyughass királylány- öntötte a fejemre a kezében lévő halkonzerv maradékát.

-Ami sok, az sok.- konkrétan rávetettem magam Bradre, aki azzal a lendülettel elterült a nagy szemét kupacban. Végig se gondoltam milyen undorító ez az egész.

Bradley a különböző romlott ételeken és mindenféle hulladékon feküdt én pedig (mivel ráugrottam, hogy elessen) rajta ültem konkrétan és mindenféle szart dobáltam a fejére.

-Megadom magam! Megadom magam!- kezdett el kalimpálni és ordítani.- olyan gusztustalan vagy.- mondta miközben mélyen a szemembe nézett. Továbbra is rajta ültem és ő továbbra is a hátán feküdt.

-Nem is tudom ki kezdte.- válaszoltam nevetve.

Sose hittem volna, hogy egyszer egy szemetesben leszek Bradley Simpsonnal. Azt se gondoltam volna soha, hogy tudni fogja egyáltalán ki vagyok. Olyan hihetetlen ez az egész. Megismertem egy hírességet (azaz négyet) és teljesen úgy érzem, mintha évek óta ismerném. Olyan, mintha teljesen természetes lenne ez az egész. Valahogy sosem érzem magam olyan furcsán mellette. Nem feszélyez soha semmi és nem is görcsölök a közelében. Persze nem mondom, hogy örülök annak, hogy így lát, koszosan, kócosan és büdösen, de úgy érzem, hogy elfogad mindig, minden helyzetben olyannak, amilyen vagyok. Vagy csak jól tetteti? Lehet, hogy nem is az a véleménye rólam, amit állít. Bár, ha jobban belegondolok még soha nem mondott semmilyen véleményt rólam és ez most kicsit aggaszt. Pedig elég jó lenne tudni, hogy ő is úgy gondolja-e a dolgokat, mint én.

Jó ég! Nahjo ez szánalmas. Nem is értem miért gondolkozom ilyeneken. Egyáltalán, hogy jut eszembe ilyen?!

-Chlo- szakítja meg beteges elmélkedésem csengő hangjával.

-Igen?- nézek barna szemeibe. Megfogja kezeim és ő is mélyen szemeimbe néz.

-Mondanom kell valamit..- lehet, hogy mégsem vagyok olyan hülye és érez irántam valamit?- rohadtul elzsibbadtak a lábaim, szóval szállj le rólam kérlek!- röhögi el magát.