Azt sem mondhatnám hogy a rajongói szeretetem miatt van ez, az más. Számtalanszor eljátszottam már a gondolattal milyen lenne találkozni a bandával, és hát mondanom sem kell hogy a végeredmény mindig ugyan az volt. Csodálatos. Viszont most hogy megtörtént közel sem érzem olyan jónak.. - csuktam be a naplóm.
Igen naplóm. Hihetetlen de igaz. 8.-as korom óta írok. Akkoriban anyám úgy gondolta hogy depresszios vagyok, és azt akaetam mondjam el a gondolataim valakinek. Ám még a pszichológus sem nagyon tudott kiszedni belőlem semmit, a nevemen és a koromon kívül. Rengeteg módszerrel próbálkozott, mindig kedvesen, de egyik sem vállt be, hisz már mondtam hogy nem igen bizok meg senkiben! Lényegre térve akkor kaptam az első naplóm. Eleinte viszakoztam tőle, nem volt kedvem, sem energiam hozzá. Aztán egyszer, mikor kiborultam , úgy gondoltam miért is ne? Egy próbát megér, és bejött. Azóta nem tellik el nap hogy ne venném a kezembe. Tele van cetlikkel, gondolatokkal, képekkel, rajzokkal, dalszövegekkel, és még sorolhatnám. Több mint 7 db ilyenem van. Senkinek sem adom oda, egy sort sem látott még belőle senki, és remélem nem is fog. Soha!
Gondolatmenetemből egy kéz ragadott ki aki kikapta kezemből a füzetet. Jobb szeretem így hívni..
- Add vissza!- kaptam utána félve
- Hm.. nem is tudom..-lapozott nevetve az elejére
- Andy Biersack,. - kezdtem
- Tudod a nevem, ez megtisztelő- röhögött
- Megverlek ha beleolvasol!- folytattam
Félig rám emelte tekintetét, amit mondanom sem kell hogy olyan irtó sexyn csinált hogy majdnem elájultam, ám amint visszanézett a füzetre sikítva utána ugrottam. Csak úgy a lendület hevében behúztam neki egyet, és visszavettem tőle. Mellkasomhoz szorítva ültem le a földre.
- Bazdmeg- törölte meg vérző száját.
- Bo..bocsánat. Csak ezt nem nézheti meg senki!-hajtottam le fejem
- Akarsz róla beszélni? -kérdezte
-Nem!- vágtam rá
Nem akartam senkivel sem beszélni. Én csak egyet akartam. Eltünni, örökre, hogy senkinek se tünjön fel hogy elmentem, mégis egyben mindenkinek hiányozzak..
Kár hogy ez nem történik meg. Akaratlanul, de elsírtam magam és térdemre hajtottam fejem. 16
éves önsájnaltató, bőgö izé vagyok.
Egyszer csak két kar ölelt át. Nem tudtam kihez tartoznak, míg megnem láttam az outlaw-os tetkót. Mellkasába furtam fejem ahogy ölébe húzott. Annyira hiányzott egy ölelés. Aki annyi pofont kapott már, hogy még a simogatástól is fél , tudja én mit érzek. Mindig próbáltam megfelelni mindenkinek. Csak magamnak nem. A szüleimnek sosem voltam elég jó, barátaim, márha mondhatom őket annak magamra hagytak. Ahogy elballagtunk, sosem kerestek, nem válaszoltak az üzenetekre. Semmi..
A gimi rosszabb volt. Nem volt nap, hogy ne aláztak volna meg, nem kaptam volna forró kavét a nyakamba, löktek volna fel, vertek volna meg, vagy besz3ltek volna ki. De erről sem tud senki. Mindig úgy mentem haza hogy mosolyogtam. Hisz ...
"Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenkit legyőzni, hanem mindig, minden körülmény mellett kitartani..
Mondták már hogy erős vagy,
Legbelül mégis gyengének érezted magad.
Volt már hogy a padlón voltál,
Mégis mosolyogtál.
Sirtál ha nem láttak,
Összezuhantál ha bántottalak.
De nem, Mert ez nem te vagy.
Te mindig erős maradsz,
Mert valójában is az vagy!
Kitartasz bármi lesz,
Még akkor is ha legbelűl szenvedsz.."
Ezt a verset még réggebben írtam. Visszagondolva rá, halvány mosoly kúszott arcomra. Mennyi verset irtam, és mennyire örültem nekik. Ám mára már nem igen vannak meg.. Csak pár gyűrőtt papír, amit itt ott találtam. Minden egyes ilyen szösszenet felidéz bennem egy pillanatot. Egy pillanatot amikot boldog voltam, és vidám.
