Elakartam mondani, de nem ment. Számtalanszor próbálkoztam már valakivel megosztani a gondolataim, a múltam, az életem. Azonban ez sosem sikerült. Mindig elszántam magam, ám mikor beszédre került a sor, egyszerűen lefagytam. Megijedtem, féltem, hogy így megutálnak majd. Mi van ha elítélnek a múltam miatt. Máshogy tekintenek rám. Épp ezért ellenkezek most is. Van egy hely, ahova igaz ideiglenesen de befogadtak. Legalább addig nem az utcán alszok míg minimálisan helyre jövök lelkileg, vagy anyáék haza nem utaznak. Hát inkább az utóbbi.. Nem hiszem, hogy a közeljövőben olyan leszek mint egykor régen. Boldog, felhőtlen, szabad..
Szabad.. de rég mondtam már ki ezt a szót.Azt, hogy mit is jelent, voltaképp már megfogalmazni nem tudom. Az elmúlt időszakban számomra a szabadságot a halál jelentette..Meglehet nem hangzik túl fényesen, de már nem hazudok. Elegem van a sok hazugságokból.
-Nem!-vágtam rá
-Nem értelek. Nem értem mi bajod van, hisz mi csak segíteni akarunk de te nem hagyod. Nehéz lenne elmondani mi történt veled az előbb? Ember befogadtunk! Legalább annyival megtisztelhetnél minket, hogy megosztom velünk miért voltál az utcán!-rivallt rám kikelve magából
-Képzeld igen az lenne, és én egy szóval sem mondtam,hogy nem vagyok hálás. De nem tudom elmondani. Érte még!- néztem rá megemelte hangom
-Egy ne kiabálj velem, kettő mi az, hogy nem megy!?-nevettett kínosan-Egyszerűen kinyitod azt a szép kis szád,és kinyögöd a választ! Hidd el nem olyan nehéz!De te még megpróbálni sem vagy hajlando!-kiabált
Oh..ha tudná milyen nehéz. De nem tud semmit. Nem tudja nekem milyen érzés. Valószínüleg ő bele sem gondol nekem milyen. Már miért is gondolna. Eltekintve ettől eléggé meglepett a hangulata. Úgy beszélt velem mint akit kicserélték. A meglepedség mellett azért még is ijesztett.. Mikor rám kiabált összerezzentem. Apa jutott eszembe róla. Ő volt az egyetlen aki ordibált, ráadásul nem is olyan rég.
-menj..ki most!- nyögtem ki mikor úgy éreztem megtaláltam hangom.
-Rendben gondolom enni megint nem akarsz, de nem ismérdekel szóval én most megyek. De csak hogy tudd, ez az én szobám!- mondta morogva majd kiment!
Amint kilépett az ajtón felálltam és bezárva azt a falba csaptam, a fájdalomtól pedig felordítottam. Eszembe jutott minden. Minden amióta ilyen vagyok. A suli, az álom, a régi haverok, a szüleim, ez a nyaralás, minden. És egyszerűen fájt. Mérhetetlenül fájt.
