-Bocs, hogy a golyóim fontosabban mint ő!- vágta rá
Mondjuk nem is mondott nagy hülyeséget.
Nem vagyok fontosabb sem ennél, sem másnál.. De ehhez már hozzászoktam. A szüleimnek mindig is fontosabb volt a munka, meg hogy mit gondolnak róluk. A barátaimnak, pontosabban az "áll" barátaimnak, csak arra kellemetem hogy legyen kit csesztetni. A sulit napról napra egyre jobban megutáltam. Napi szinten kibeszéltek, ám nem titokban a hátam mögött, közvetlen mellettem tudván hogy én is tisztán hallom. Fájt, mérhetetlenül fájt, de ezt kívülről sosem mutattam. Legalábbis előttük nem. Nekik mindig is a hülye, naiv kislány maradok, míg belül szép lassan, de elhalok..
Majdnem 13 evésen kezdtem bántani magam, amiről sokáig nem is tudott senki. Aztán mikor a szüleim rájöttek nem igen foglalkoztak vele. Bár szerintem erre már rájöhettetek. Hát nem vicces? Mindenki azt hiszi tökéletes életed van és boldog vagy, te meg csak bólogatsz, míg belül darabokra szakadsz..
- Itt vagy pici lány? - lengette valaki előttem kezét.
Mire észbe kaptam már két kéz rázott visszazökkentve így a kegyetlen valóságba. -Itt!- löktem el kezét.
Továbbra is tartva magam az elképzeléshez miszerint innen eltűnök elindultam kifelé, ám mielőtt ez sikerülhetett volna a kékszemű bevágta előttem az ajtót.
-Nem mész sehova!- mondta halál nyugodtan Ashley
Na jó, mostmár tényleg kezdem úgy érezni magam mint egy kibaszott maffiás ember rablósdiban.
- Legszívesebben megint szétrúgnám a büszkeséged, és ez alól te sem vagy kivétel! - mutattam Andyre- Csakhogy nem vagy méltó rá. Na meg azért szeretnék majd pici rocker utódokat látni a jövőben. - vigyorogtam gonoszul elfordulva majd az ablakhoz sétáltam.
Kínos csönd állt be, mire megfordultam már meg is értettem okát. Hűlt helyük volt, csak a kitárt ajtó és az üres szoba fogadott.
Becsuktam, pontosabban kulcsra zártam az ajtót. Ezek után az ágyra vetődtem és a fekete falakat, majd a fehér plafont kezdtem bámulni. Mérhetetlen ürességet éreztem belül, ami egyre inkább kezdet felemészteni. Majd visszatértek...visszatértek a kis démonok ...
"Öld meg magad!"
"A szüleidnek se kellettél! "
"Szerencsétlen!Dagadt, Csúnya! "
"Tehet vagy! Nem tűnt meg fel?!"
"Vess már véget a nyomorult életednek!" -visszhangzottak
Fülemre szorítva kezem, rázni kezdtem fejem. Nem akartam hallani. Kiakartam rekeszteni minden ilyen gondolatot, ám hiába minden erőlködés, csak rosszabb lett.
Felülkerekedett rajtam az érzés, miszerint újra érezni akarom. Újra érezni akarom ahogy a hideg éles fém végigszánt vékony bőrömön, ezzel félbeszakítva azt. Érezni ahogy a langyos vörös folyadék lefolyik kezemen, s mindez melegséggel tölt el. Az okát megmagyarázni nem tudom..Sajnos nem.. De azt annál is inkább,hogy akarom. Most. Újra.
Meggyőződve róla hogy egyedül vagyok kivetem cuccaim közül, melyet amugy nemrég véltem felfedezni a szoba túloldalán, kivettem a "barátom" és a földre ülve belekezdtem.
Egy vágás a szüleim miatt.
Egyet azért mert minden oka voltaképp én vagyok.
Mégegyet a hülye álom miatt.
Így számláltam egészen addig míg egész alkarom vágások nem díszítettek. Most is csak annak köszönhetően álltam le mert lépteket hallottam. Amilyen gyorsan csak tudtam, lefertőtlenìtettem az itthagyott elsősegélydoboz segítségével. Magamra kaptam a szürke pulcsim. Majd kiültem az ablakba. Előtte kinyitottam még az ajtót nehogy bármi is gyanússá válhasson..
-Sziaa, gondolom te vagy a
Pici lány. Én pedig...-kezdte
Ökölbe szorítottam kezem a becenév hallatán. Viszont neki bemutatkozni se kellett. Még háttal állván is felismerem hangját.
-Jinxx! ( Black-Alaska06 mondtam! ^w^ ) Tudom kivagy.- fejeztem be mondatát rá se nézve.
