- Igen- töröltem le könnyeim melyek számtalamszor végigszántották arcom mindkét oldalát. Nehezen,hatalmas önerővel, de kényszerítettem testem arra, hogy felálljak majd elindultam továbbra sem tudván merre menve és hova. Egyben azonban biztos voltam. Egy szándék vezérelt, egy dolog lebegett a szemem előtt, csak arra vágytam hogy minél messzebb kerüljek ettől a helytől. Soha nem akartam eljönni erre a nyaralásra, soha nem akartam, hogy apám kezet emeljen rám, soha nem akartam félni.Mégis megtörtént. Rettegtem vissza menni a szállodába, féltem szembe nézni a valósággal. Inkább elmenekülök a problémák elöl azzal a szándékkal és hittel, hogy jobb lesz. Hogy mikor holnap kinyitom a szemem, egyszerre minden megváltozik, újra visszaáll a régi családi körünk, újra lesznek barátaim, újra boldog lehetek. Csak kár hogy ez nem így megy.. Pár méter után, viszont azt kellett tapasztalnom hogy újra összecsuklok.. - Jó, nem bírom ölbetett kézzel nézni, hogy semmi erőd és esel, kelsz. - jött utanánam a srác és mennyaszony pózba felemelt majd elindult velem. Ellenkezni akartam. De se érőm, se kedvem nem volt. Szinte már tehetetlennek éreztem magam. Hagyván hogy az ismeretlen cipeljen, lógattam végtagjaim. Teljesen ellazultam. Felnéztem rá, de egyszer csak minden homályosulni kezdett. Majd elsötétült és a hangok is megszüntek.
***Andy***
Muszály volt kimozdulnom otthonról, úgy éreztem ha tovább maradok "bezárva" megőrülök. Alig tettem meg pár utcányit, mikor a mellettem levő parkban megláttam egy lányt. Eleinte nem foglalkoztam vele, szilárd meggyőződésem volt a felől, hogy ő is csak egy járókelő. Mondjuk valljuk be furcsálltam is hogy ilyen későn egyedül kinn mászkál, de mikor összecsuklott odasiettem. - Héé..jól vagy?-kérdeztem hallkan megállva előtte -igen- törölte le könnyeit, majd felált, viszont minden egyes apró mozzanatából sugárzott a fájdalom. Elindult, én viszont hagytam menni. Lehet mégsem kellett volna, ugyanis pár lépés után újfent csak a földön kötött ki. Szörnyű volt látni hogy szenved, ilyen fiatalon, és segíteni akarok de nem tudom hogyan.. Sarkon fordulva indultam meg felé majd óvatosan karjaimba emeltem. -Jó. Nem bírom ölbetett kézzel nézni, hogy esel, kelsz!- sóhajtottam. Könnyebb volt mint amire számítottam, így könnyedén eltudtam vele indulni. Gondoltam haza viszem, elvégre egy hátizsákon kívül nem igen volt nála semmi, és épp nem úgy nézett ki mint akinek van hova mennie. Szerencsére Ash otthon volt, így a kulcsal se kellett bajlódnom. -Csá! Hoznál fel egyvizes ruhát borogatásnak, meg fáslit? - kiabáltam már a lépcsőnél járva. Egyenesen a szobámba vittem őt. Gyengédén lefektettem az ágyra, majd levettem ruháit.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Persze a fehérneműket rajta hagytam. Szívem kihagyott pár ütemet, de a légzésem is megakadt. Teste tele volt hegekkel, zúzódásokkal, és lila, kék foltokkal. Rossz volt ezt látni. Szinte már fájt... -Minek neked ezek?- rontott be haverom Megállt mellettem, amit csönd követett. A békésen alvó lányra emelte tekintetét. -Ő ki?- biccentett felé Nem tudom..
