Hosszú idők óta először, hogy megnyugvást találtam valakinek a karjai közt. Biztonságban éreztem magam, távol mindentől mely egy apró fájdalmat is okozhat már így is meggyötört lelkemben. Számtalan hibát elkövettem már az életben. Nem mondanám, hogy egyáltalán nem bántam meg. Csakhogy, én abban a hitben élek hogy minden okkal történik, így múltban elkövetett hibáinkon már változtatni nem tudunk, de a jövőnket még sikerülhet megformálni. Igaz, én sem vagyok tökéletes ezáltal folyamatosan hibákat követek el egymás után, és van hogy azokkal nem csak magamnak hanem főképp másoknak okozok fájdalmat,csalódást, bánatot.. Amit nem is mindig sikerül helyrehoznom. Lehet én vagyok a fő okozója annak hogy most itt vagyok egy félig idegen házában, fogalmazhatunk úgy is árván. Lehet az én hibám, hogy az idő múlásával egyre inkább távolságtartóvá, bizalmatlanná váltam másokkal szemben. De ez ellen már tenni, semmit nem tudok, csak reménykedhetek, hogy egyszer ,minden megint jó lesz. Próbálkozhatok, hogy ez után, minden jó legyen. Előfordulhat, hogy ez majd nem sikerül, viszont egy az egymillióhoz az esélye hogy igen. Ezért nem adom fel, vagyis hát próbálom nem feladni.
Ezekkel a fejemben cikázó gondolatokkal aludtam el. Mikor felkeltem nem találtam már magam mellett. Egy üres hely fogadott az ágy másik végében mely azért elszomorított. Abban reménykedtem, hogy mikor újra kinyitom barna íriszeimet, a tökéletes látvány fogad majd mely tegnap este elalvásnál itt hagyott. Andy látványa ahogy karjait szorosan fonja derekam köré, mégis óvatosan mintha attól félne széthullok ölelésében. A látvány ahogy gyönyörű szép kék szemeivel pásztázza arcom minden egyes szegletét, mint aki próbál leolvasni belőle valamit, folyamatosan azt suttogván, nem hagyom hogy többet bántódásod essen, megvédlek! Hallgatván szívverését, és percekig figyelvén mellkasa ütemes emelkedését.
Lehet ez is csak álom lett volna? Csupán egy ábránd mely agyam újabb szüleménye lenne csak? Nem, az nem lehet. Akkor nem feküdnék most itt ebben az ismeretlen házban, a kedvenc bandám frontemberének szobájában, négy másik sráccal körülvéve akik szinten lesik minden kérésem. Úgy viselkednek velem mint egy törékeny tárgyal, egy porcelánbabával, mely bármely pillanatban darabokra törhet a szemük láttára azzal a ténnyel, hogy ők ez ellen nem tehetnek a jelenlegi felállás szerint semmit. Ráadásul ez igaz is. Ha aznap este nem lett volna Andrew a parkban valószínűleg már kihűlve holtan feküdnék egy padon, vagy egy sikátorban, vagy rosszabb. Tulajdonképp végig gondolva hálásnak is kéne most lennem nekik, hisz befogadtak anélkül, hogy ismernének, hogy nem hagytak magamra látva mennyire szenvedek, hogy most érezhetem lehet mégis számítok valakinek, vagy valakiknek. Reményt adtak nekem, ezzel a reménnyel új életet is. Nem szabadna ezt eldobnom magamtól. Nem adhatom fel holmi múltban történt fájdalmakért.
Élnem kell. ÉLNEM!
