Szellem a palackban

Nyolcadik fejezet

Idegesen ücsörögtem abban a kávézóban, ahol a legelső, igencsak félresikeredett randinkat eltöltöttük.

Na jó, abban az időszakban mindennél jobban utáltam Benett Carson-t, és csak azért mentem el a randira, mert Celine megfenyegetett.

Hiába, egy táncos haragjánál nem sok rosszabb dolog létezik.

Nem tudom, miért ezt a helyet választotta. Tegnap este írt egy sms-t, hogy elindult Kanadából, és ma délután kettőre jöjjek ide. Emlékezett rá, hogy ilyenkor csak fél egyig van órám. 

Bizonytalanul pillantottam körbe. Két óra egy perc. 

Az ajtó fölé szerelt kis csengő megszólalt, jelezve, hogy újabb vendég érkezett. Még csak oda sem nézek, mert az elmúlt hét percben folyton a bejáratot lestem, remélve, hogy Benett hamarabb érkezik néhány perccel. Szokásához híven azonban, inkább késett egy percet, mintsem, hogy korábban jött volna. Merthogy ezúttal az ő felbukkanását jelezte az a nyavalyás csengő.

Odajött az asztalhoz, amit kiválasztottam, és leült velem szembe. Némán megdicsértem magamat, amiért egy ablak melletti, eldugott kis helyre ültem. Kicipzárazta a dzsekijét, és rám emelte sötét szemeit. Nagy levegőt vettem, és én is rá pillantottam. Megpróbáltam belesűríteni mindent. Azt, hogy mennyire megbántott a nyáron. Hogy mennyire összezavart az utóbbi időben. Hogy mennyire fájt, hogy egy szót sem szólt a kanadai kiruccanásáról. Hogy mennyire nem tudom, mi a fene van most. 

- Sajnálom. - bökte ki pár perc elteltével. Elszakította tekintetét az enyémtől, és zavartan kezdte piszkálgatni a kabátja ujját. Úgy döntöttem, elég volt. Ne velem szórakozzon! Dühösen csaptam az asztalra. 

- Mit sajnálsz, Benett? - csattantam fel. - Hogy a nyarat, aminek a legjobbnak kellett volna lennie, elrontottad a tesztoszterontúltengésed helytelen kezelésével? Hogy kétségek között hagytál engem minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk? Esetleg azt, hogy hetek óta idegenként bánsz velem, amikor a közeledben vagyok? Netalántán azt sajnálod, hogy leléptél egy másik kontinensre anélkül, hogy egy árva szót is szóltál volna róla? Pontosan melyiket is sajnálod ezek közül, Benett? - szinte éreztem, hogy vérben forognak a szemeim. Benett lesütötte a szemét, és egy darabig nem reagált. Kezdett elég kínos lenni a helyzet, mert hát én magyarázatra várva meredtem rá, míg ő lehajtott fejjel bámulta a cipőjét az asztal alatt, ezért megragadtam a szék támlájára akasztott kabátomat, és mérgelődve álltam fel. - Nem is értem, minek jöttem ide. - motyogtam, és az ajtó felé indultam. Csak pár lépést tettem meg, mielőtt Benett utánam szólt volna.

- Az apám meghalt. - úgy torpantam meg, mint amikor kimerevítik a képet a tévén. Lassú, megfontolt mozdulattal fordultam vissza Benett felé. - Azért léptem le köszönés nélkül, és azért nem is jelentkeztem, amíg Kanadában voltam. - folytatta, továbbra is lehajtott fejjel. - Szívroham. - válaszolta meg fel nem tett kérdésemet. A francba. Két dolgot tehetek. Vagy visszaülök, megalázva ezzel magamat, ugyanakkor támogatva őt, vagy elsétálok, és fontosabbnak ítélem a büszkeségemet, mint az ő lelkivilágát. Akármi is történt köztünk, jobban mondva, nem történt, nem tehetem meg vele, hogy ilyen helyzetben magára hagyom. Ennyit a büszkeségemről. Visszaültem a helyemre, és a keze után nyúltam, ami az asztal tetején hevert. 

- Nagyon sajnálom, Benett. - simogattam a kézfejét. A fejét rázta.

- Bement dolgozni, és egyszer csak... hopp. Vége. Összeesett a folyosón. Egy kibaszott folyosón halt meg! - felemelte a fejét, és egyik kezét kiszabadította az enyémből. Idegesen, könnyektől csillogó szemmel masszírozta a halántékát. - Anya nagyon ki volt borulva, és nem hagyhattam magára. Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, Milli, annyira sajnálnom! - alig hittem a szememnek. A nagy Benett Carson, minden nő álma, a brit vízilabda-válogatott sztárjátékosa, a srác, aki az első szerelmem, egy kávézóban ült velem szemben, és sírt. Potyogtak a könnyei, mint egy kisgyereknek. Lehunytam a szemem, egyszerűen még nézni is rossz volt. Megszorítottam a kezét, jelezve, hogy én mellette állok. - Egy idióta voltam, tudom. - elvette tőlem a másik kezét is, és a tenyerébe temette az arcát. -És ha nem akarsz többet szóba állni velem, teljesen rendben van, megértem. - motyogta. Az arcához nyúltam, elhúztam a kezét a szeme elől, és a fejemet rázva válaszoltam.