Szellem a palackban

Tizennegyedik fejezet

Tapsvihar. Füttykoncert. Elégedett mosolyok az első sorokban. Álló nézők a hátsókban. Büszke pillantások a zsűriasztalnál. 

És egy hektoliter izzadtság a testemen. 

Brandon kecsesen a kézfejemre vezette az egyik kezét, a másikkal a derekamat tartotta, majd a színpad legszélén álló párt követve mi is kivonultunk. A fiú csak akkor engedett el, amikor biztosan senki nem látott már ránk, valahol a folyosó közepe felé. Annyira megkönnyebbültem, akkora súly szakadt le a vállamról, hogy elsírtam magam, miközben Brandon magához rántott, és szorosan átölelt. A párom karjaiban csak azt tudtam ismételgetni magamban, hogy túl vagyok rajta. Végeztem. Átugrottam a küszöböt, mostantól minden előadás semmiség lesz. Mert ez volt a valami.
Mintha minden lelassult volna körülöttem. Még a zenét is hallottam, amire a harmadévesek táncoltak a színpadon, és, komolyan mondom, hogy minden ütemre történt. Először megjelent a húgom és a nővérem, mindketten egyszerre ugrottak a nyakamba, gyakorlatilag félrelökve Brandon-t. Ő sem maradt sokáig pár nélkül, az osztály tagjai körbejárkáltak egymás között, és mindenki lepacsizott mindenkivel. Miután Claire és Rosie úgy döntöttek, hogy megkímélik az életemet, és nem fojtogatnak tovább, félreálltak, én pedig megpillantottam a folyosó végén Sebastian Reynolds-ot, zsebre dugott kezekkel, hanyagul támasztva a falat. A szokásos félmosoly ott bujkált a szája sarkában, én pedig automatikusan megindultam felé. Eljött az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Muszáj végre megbeszélnünk, melyikünk mit akar pontosan, és annak milyen következményei lehetnek. Mert következmények mindig vannak. Már csak néhány lépés választott el a fiútól, aki már el is lökte magát a faltól, és lassan ő is megindult felém, amikor valaki hirtelen megjelent előttem. Összeszorult a gyomrom, és könnyek marták a szememet. Nem akartam elhinni, hogy valóban itt van. Talán pont azért, mert a legkevésbé sem akartam, hogy itt legyen. Pislogtam párat, annak reményében, hogy délibáb volt az egész, és Benett Carson mégsem itt, előttem, most, az életem egyik legfontosabb pillanatában áll. 

- Szia. - köszönt, teljesen kizökkentve engem a kábulatomból. Már a zenét sem hallottam a színpad felől, pedig láttuk az elsősök főpróbáját, legalább tízperces az előadásuk. És, bár az időérzékem sosem volt világbajnok, szinte biztos vagyok benne, hogy nem telt el tíz perc a kezdés óta. 

- Mi a fenét keresel te itt? - vakartam meg a tarkómat zavartan. - Nem egy európai medencében kéne lenned? - vagy bárhol máshol, ezt az egy helyet kivéve. Benett nagy levegőt vett, és elmosolyodott.

- Elképesztőek voltatok. - biccentett a színpad felé. Hátráltam egy lépést, amikor megláttam Sebastian csalódott, értetlen arckifejezését. Jesszus, csak ne higgye azt, hogy bármi közöm is van még Benett-hez... 

- Izé.. Köszi. Azt hiszem. De ha megbocsájtasz, én most... - kikerültem Benett-et, és épp megindultam volna Sebastian felé, a fiú azonban nem bírta ki, és utánam szólt.

- Hiányzol. - megtorpantam, és lehunytam a szemem. Ez nem velem történik meg. Nem most. Nem így. Legszívesebben bevertem volna Benett képét, de komolyan. Mit képzel? Csak így megjelenik a színfalak mögött, közli, hogy hiányzom neki, és akkor minden rendbe jön köztünk? - Valójában, nem is hittem volna, hogy ennyire így fogok érezni. - folytatta. Ne, könyörgöm, fogd be! - Egy idióta voltam. Meg sem beszéltük a dolgokat. - uralkodnom kellett magamon, hogy ne forduljak meg, és pofozzam fel. Helyette inkább csak lassan annyit mondtam:

- Elkéstél. - a tekintetem egy másodperc erejéig összetalálkozott Sebastian-éval, aki kíváncsian figyelte a fejleményeket, majd balra fordultam, és kivonultam az épületből. 

Egyetlen hely van, ahol képes vagyok megnyugodni, ezúttal mégsem oda mentem. Inkább a szobám magányát választottam, az ágyamat, ahol a plüssmacimat szorongatva csendben kisírhattam magamat. Merthogy ez egy kamaszlány dolga, nemde? Csendben sírni, miután összetörik a szívét. Arról nem is beszélve, hogy Josh valószínűleg annyira megharagudott rám, hogy soha többé nem áll szóba velem. Szörnyű volt ebbe belegondolni, de tudtam, hogy óriási esély van rá. Akkora szükségem lett volna rá! Olyan, mintha a bátyám lenne, és most egy csapásra sikerült eltávolítanom magam mellől. Butaság volt belekeveredni a hülye ösztöndíjas ügybe is tavaly. Teljesen felesleges szájjártatás volt. Ráadásul Miss Schwartz-ot is magamra haragítottam egy életre. Mi lehetne ennél jobb? Nem csak a legjobb barátom utál, hanem Sebastian is, Celine egy hónap múlva Olaszországba költözik, és visszajön Kat, a tánctanárom pedig a halálos ellenségének tart, holott én csak igazságot akartam. Na persze. Megtanulhatnám már nem beleütni az orromat mások dolgába. Ez a hely egyszerűen nem erről szól. 
Lehet, hogy csak hallucináltam, de szinte biztosra vettem, hogy valaki bekopogott az ajtón. Mielőtt kiszólhattam volna, hogy szabad, a jövevény már be is nyitott. Maggie volt az, a lila sporttáskámmal a vállán. 

- Ezt ott hagytad az öltözőben. - rakta le az ágyam végébe. Becsukta maga mögött az ajtót, és leült mellém. Szomorúan megsimogatta a térdemet. - Sebastian már mindenhol keresett. Valami titkos helyről magyarázott, azt mondta, ott lesz, ha esetleg beszélni szeretnél vele. - jelenleg a legkevésbé sem vágytam a társaságára. Valójában annyira Maggie-ére sem, de nem küldhettem el a legjobb barátnőmet. - Sophia látta Celine-t és Josh-t a színház mögött csókolózni. Aztán mindketten eltűntek. Zuhogni kezdett az eső, így azt hittem, itt lesznek, de ezek szerint Josh-hoz mentek. - vont vállat Maggie. Nos, legalább kettejük délutánja jól alakult. - A húgodat Brandon-nal láttam, mikor eljöttem a színházból. - igen, ahogy a Sors azt elrendelte, Celine összejött Josh-sal, Claire Brandon-nal, én meg egyedül maradtam, mint az ujjam. A saját hibámból, persze. - Némasági fogadalmat tettél? - szögezte nekem a kérdést Maggie.

- Sajnálom. - tettem félre a macimat. - Köszönöm, hogy elhoztad a cuccomat. - öleltem magamhoz a barátnőmet. - Én csak... - túrtam bele a hajamba. - Nem egészen így terveztem. Benett felborított mindent. Azt hittem, biztos vagyok abban, hogy Sebastian-t akarom, de megijedtem. Nem nekem való ez. - ráztam a fejemet. Maggie értetlenül pislogott.

- A szerelemre gondolsz? - erőtlenül bólintottam, mire a barátnőm felnevetett. - Egyetlen rossz kapcsolat még nem bélyegzi meg az egész életedet. 

- Nem így értettem. - sóhajtottam. - Hanem magamra. Képtelen vagyok dönteni, folyton csak kétségek közt őrlődöm, és azoknak is hagyom ezt, akiket szeretek. Meggondolatlanul teszek mindent. Tudtad, hogy a színpadra lépés előtt megcsókoltam Sebastian-t? - tártam szét a karjaimat. Maggie rezzenéstelen arccal felelt.

- Nem volt nehéz rájönni. Ti ketten egyszerűen borzasztóak vagytok. - jelentette ki. Hát, köszi. - Egyik pillanatban kerülitek egymást, mert neked "pasid" van. - a "pasi" szónál feltűnő idézőjeleket rajzolt a levegőbe az ujjaival. - Aztán végre csókolóztok. - pillantott a plafonra. - De megijedsz. Milli, lépned kell! A bátyám már eleget küzdött érted. - tudtam, hogy Maggie-nek igaza van, még akkor is, ha minden idegszálam tiltakozásért kiáltott. Mély levegőt vettem. 

- Gondolod, hogy működne? Köztem és Sebastian között. - haraptam be az ajkaimat. Maggie elvigyorodott. 

- Mi az, hogy! - bökött oldalba. - Összeilletek. Kelletek egymásnak, a vak is láthatja. Tudod, hol van az a titkos hely, igaz? - vonta fel a szemöldökét. Bólintottam. - Akkor mégis mi a fenét keresel még itt? - mutatott az ágyamra Maggie. Ugyan mi veszítenivalóm van? Maggie-nek igaza van. Talán bátortalan vagyok. Lehet, hogy egyenesen gyáva. De egy fiú, a fiú, akibe szerelmes az ember lánya, épp arra való, hogy átsegítsen ezeken a kétségeken. Na és ha nem sikerül? Nos, akkor bőven elég, ha megtanít együtt élni velük. Köztük. 
Odakint zuhogott az eső, ahogy Maggie is mondta, úgyhogy sietősen a fejemre húztam a kapucnit, amíg elértem a buszmegállóig. Szerencsére nem kellett sokat várni, a járat két percen belül le is fékezett előttem. Csak a világítótoronynál szálltam le, és már lentről kiszúrtam egy pár lábat, ami alálógott. Néhol bugyogni kezdett a Temze, épp a torony alatt. Valószínűleg Sebastian kavicsokat dobált bele a vízbe, csak úgy, unalmában. Felmásztam a torony tetejére, és kilöktem a hatalmas vasajtót. Sebastian hátrafordult a zajra, és amikor meglátott, fel is állt. Az ő fején is kapucni volt, de ugyanazt a ruhát viselte, amit a színházban. Mire felértem, az eső csak még jobban rákezdett, így a vékonyka kapucni már mit sem ért. Teljesen elázott a hajam, a ruhám, mindenem. 

- Tudom, hogy mit akarok. - jelentettem ki, mindenféle bevezető nélkül. Sebastian arcán vékony csíkokban folyt le az eső, én pedig soha, semmiben nem voltam még ennyire biztos. Megindultam felé, a karjaimat összefontam a nyaka körül, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Ezt akartam. Őt akartam.