Szellem a palackban

Tizenkilencedik fejezet

- Nem rúgtak ki - sóhajtotta Celine, miközben kivett egy kupac ruhát a bőröndjéből. - Áthelyeztek a Royal Ballet-be.
- Az embereket nem helyezik át csak úgy a Royal Ballet-be - húzta össze résnyire a szemeit Maggie, az ágyamon ülve. Ő és Celine halálos nyugodtsággal diskuráltak legjobb barátnőnk visszatéréséről, én azonban egyre idegesebben ácsorogtam a tütümben, a szekrényajtónak dőlve. 
- Tudod, Milli - fordult felém Celine. - minimum arra számítottam, hogy a nyakamba ugrasz.
- Megtenném, de aggaszt valami - köszörültem meg a torkomat. Celine és Maggie is kérdőn vonták fel a szemöldöküket. És abban a pillanatban besétált... Maga az ördög. Legalábbis, az egyik fiókája.  
- Ez meg mi a jó franc? - fékezett le az ágyam lábánál Kat. Celine felegyenesedett, és állta ősellensége tekintetét. Ó, egek. Ki hinné, hogy Celine több hetet külföldön töltött? Úgy tűnik, minden ugyanott folytatódik, ahol abbahagyták. 
- Nem, nem káprázik a szemed. Szia, Kathrina - vigyorodott el Celine.
- Róma ilyen hamar rájött, hogy tehetségtelen és felesleges vagy? - vágta csípőre a kezeit Kat. 
- Nem, nyugi, engem nem ugyanezzel az indokkal küldtek haza - kacsintott egyet Celine Kat-re. Óvatosan Maggie-re pillantottam, jelezve, hogy ugrásra készen állok, ha bármelyikük megtámadná a másikat. Maggie a testvére felé biccentett, Kat így az ő reszortja lett. 
- Aha, és akkor mi a fenét keresel a szobámban? - billentette oldalra a fejét Kat. 
- A kollégiumban lakom, ebben a szobában. Hogy te hol laksz, az már nem az én problémám - vont vállat Celine, és egy egyszerű mozdulattal lesöpörte a földre Kat néhány füzetét az asztalról. Lehunytam a szemem, tudtam, hogy a bomba most fog robbanni. Szerencsére Maggie jobb reflexekkel van megáldva, mint én, úgyhogy ő hamarabb elkapta a nővére ruhájának ujját, mint ahogy én el tudtam volna rántani bármerre is Celine-t. Maggie leküzdötte Kat-et a padlóra, és rátérdelt a könyökére. 
- Meg vagy te húzatva? - visított fel Kat. - Ha eltört a karom, biztosan feljelentelek! - üvöltötte. 
- Nem tört el semmid - válaszolta neki nyugodtan Maggie. 
- De el fog, ha nem adod át a helyedet - szólalt meg Celine. Csendre intettem, de ő nem foglalkozott velem. Leguggolt Maggie mellé, épp Kat fölé. - Visszajöttem, Kat, úgyhogy költözz át egy másik szobába, különben elintézem, hogy anélkül darálják le a jelentkezési lapodat a Társulatban, hogy elolvasták volna - sosem láttam még ilyennek Celine-t. Persze, mindig küzdött azért, amit akart, és ezt általában el is érte. Kat-tel szemben előszeretettel alkalmazott alternatív eszközöket (például, betörtünk az osztályfőnökünk irodájába...), de nem gondoltam volna, hogy ilyen hatásosan képes fenyegetőzni. Merthogy Kat a következő pillanatban felhorkantott, elmorgott egy "jól van"-t, aztán lelökte magáról Maggie-t, egy táskába kábé öt perc alatt beledobálta az összes cuccát, és már ott sem volt. Annyira gyorsan és váratlanul történt minden, hogy egy darabig csak tátott szájjal bámultam a nagy elánnal bevágott ajtóra. Celine és Maggie persze ekkor már örömtáncot jártak, Kat-et szidalmazták, és koccintást emlegettek, én azonban alig akartam elhinni, hogy tényleg megszabadultam tőle. 
- Szerintem éjjel belopózik, és megfojt egy párnával - motyogtam. 
- Szóval nem sikerült három hét alatt sem kinőnöd ezt a beteges pesszimizmust - forgatta a szemét Celine. 
- Ez nem vicc, amióta elmentél, minden este egy ollóval aludtam, mert féltem, hogy rám ront! - hadakoztam. Maggie hevesen bólogatott.
- Kiskorunkban én az elhasznált spicc cipőjét raktam a párnám alá - amikor Celine és én is értetlenül néztünk rá, hozzátette. - Nagyot üt. 
- Semmi gond. Majd feldolgozza - legyintett Celine, és folytatta a kipakolást. Ekkor érkezett meg a következő vendégünk. Josh lófrált be a szobába, fülében a fülhallgatójával, a telefonját nyomkodva. 
- Nem kell a beszólás, csak megvárom Milli-t, felőlem akár egy mészárlást is megtervezhetsz, az sem... - valamit megérezhetett, mert abbahagyta a kiabálást (túl hangosan hallgatta a zenét), és felpillantott. Celine pedig ott állt vele szemben. Josh hitetlen arcot vágva vette ki a füléből a fülest. Először rám, majd Maggie-re nézett, végül vissza Celine-re, aki széttárta a karjait, afféle "itt vagyok" mozdulattal. 
- Szia - köszönt bizonytalanul Celine. Josh ledobta a telefonját az ágyamra, és odalépett a barátnőm elé. 
- Te valódi vagy, vagy túl sok hamburgert ettem, és már képzelődöm? - kérdezte gyanakodva, mire Celine belebokszolt a vállába. Josh a fájó ponthoz kapott, és feljajdult. - Ó, határozottan valódi vagy - egy bénácska mozdulattal átölelte Celine-t. Ez fura, azt hittem, tartják a kapcsolatot. Bár, egyikük sem szólt semmit a másikról, szóval ez intő jel lehetett volna. - Hogy kerülsz ide? - kérdezte Josh végül. 
- Áthelyeztek az itteni Társulatba - felelte Celine hanyagul, két kupac könyv elpakolása között. Josh a homlokát ráncolta. 
- Ez fura, nekünk nem szóltak. 
- Csak a jövő héten kezdek - válaszolta Celine a vállát vonogatva. 
- És te nem kapsz lakást? - faggatózott tovább Josh. Láttam Celine arcán, ahogy egyre feszültebbé válik, és a száját összepréselve felel.
- Nem. Nem mindenkinek Claire Boston az anyja - vágta rá Celine, Josh híres balett-táncos édesanyjára utalva. 
- Hé - emelte fel a kezét Josh. - Soha nem éltem vissza azzal, hogy ki az anyám. 
- Ez igaz - álltam ki Josh mellett. Valami nem stimmelt Celine-nel. Szinte percről percre torzult el az arca. 
- Na jó - csapta össze a tenyereit Maggie. - Most, hogy mindannyian újra együtt vagyunk - pillantott körbe. - Ünnepeljünk! 
- Nekem próbám lesz - húzta el a száját Josh.
- Akkor hogyhogy jöttél? - fonta össze maga előtt a karjait Maggie. Josh csettintett egyet, mintha csak valami baromi fontos jutott volna az eszébe, és kivett a hátizsákjából egy vaskos katalógust. 
- Átküldtem volna, de sehol nem találtam meg a neten - nyomta a kezembe. - Minden benne van a nemzetközileg jegyzett összes Társulatról, sikerességi sorrendben - kinyitotta a kiadványt, és gyorsan végiglapozta. - Orosz, olasz, spanyol, osztrák, portugál, kínai, japán... - sorolta. 
- Miről van szó? - ráncolta a homlokát Celine, a kiürült bőröndjét az ágya alá taszítva. 
- Milli lelép - közölte egyszerűen Josh. Celine-nek kikerekedtek a szemei, és úgy meredt rám, mintha legalábbis szivárványt köptem volna.
- Mi van? Hova? - kapkodta a fejét. Maggie nagyot sóhajtva huppant vissza az ágyamra, nyilván érezte, hogy ebből nem lesz egyhamar ünneplés. 
- Schwartz és Kat megkeserítik itt az életét. Le kell lépnie, mielőtt megbolondul - magyarázta Josh.
- Vagy a tesóm kinyírja álmában - tette hozzá rendkívül derűlátóan Maggie. Celine percekig csak hallgatott. Már épp levettem a tütümet, és bevonultam volna a fürdőbe, hogy a tragikus kimenetelű táncórám után lezuhanyozzak, amikor Celine újra rátalált a hangjára. 
- Nem vettek át a Royal Balett-be - a mosdóban kiesett a kezemből a törölköző. Visszamentem a szobába, ahol Josh és Maggie mozdulatlanul, teljesen lefagyva meredtek Celine-re, aki lerogyott az íróasztalához tartozó székre, és a tenyerébe temette az arcát. - Eljöttem a Társulattól. 
- Hogy mit csináltál? - kérdezte reszkető hangon Maggie, tökéletes szinkronban velem. 
- Eljöttem. Még nem állok készen rá - mondta ki Celine, ezúttal már ránk pillantva. 
- Viccelsz? - pattant fel Maggie. - Egész életedben erre készültél, hogyne állnál készen? 
- Nem arra - legyintett Celine. - Hanem elengedni titeket - sóhajtotta, és szinte biztos vagyok benne, hogy egy kínosan rövid másodpercig Josh szemébe nézett. Felállt, és odalépett hozzám. - Tudom, hogy te intézted el ezt nekem, és hogy mindent kockára tettél azért, hogy megkapjam azt a helyet Rómában, és ezért örökké hálás leszek neked, de én nem akarok ott táncolni. Nekem ez az otthonom. Itt vannak a barátaim, ide tartozom. Hozzátok - szorította meg a kezemet. 
- Hallod, téged elraboltak az ufók, és valami mutáns-Celine Parks-ot küldtek vissza helyetted? - szólalt meg Josh. - Mi a fenét műveltél azzal az érzéketlen jégkirálynővel, aki voltál?
- Előbb-utóbb mindenki felnő, nem? - mosolyodott el Celine, Josh felé fordulva. - De ne hidd, hogy most már picsogó kis liba leszek, aki elsírja magát egy kiscica láttán - tette hozzá elkomolyodva. Maggie felsikoltott örömében, tapsikolni kezdett, aztán összevont minket egy nagy, össz-baráti ölelésbe. Nos, valahogy így történt, hogy Celine Kőszikla Parks, aki azzal üdvözölt az első estémen a Nemzeti Sportakadémián, hogy "ide nem barátkozni jár az ember", feladta élete nagy lehetőségét azért, mert képtelen volt a barátai nélkül meglenni. Igaza volt. Előbb-utóbb tényleg mindenki felnő.