Szellem a palackban

Epilógus

- Te látod már? - nyújtogattam a nyakamat a Királyi Operaház lépcsőjén. Celine felsóhajtott, és felmutatta nekem a telefonját.
- Maggie megígérte, hogy ír, amikor ideérnek. 
- De már rég ide kellett volna érniük - ellenőriztem az időt, legalább ezredik alkalommal.
- Nem, Milli, nem kellett volna. Még csak húsz perce szállt le a gépe - a barátnőm sarkon fordult, és felbaktatott a bejárathoz. - Nem jössz? A bokád nem melegedik be magától az évzáróra, még akkor sem, ha Sebastian Nyálkirály Reynolds fél éve nem ontotta magából a fénysugarakat brit földön - a fejemet csóválva sétáltam oda Celine mellé.
- Azt hiszem, a végtelenül kedves modorod miatt lettem a legjobb barátnőd - jegyeztem meg. Celine átkarolta a vállamat, miközben beléptünk az Operaházba.
- Ó, nekem más tippjeim vannak.

Fél év. Ennyi idő telt el azóta, hogy akadémiai utolsó évem kellős közepén bejelentette a barátom, a srác, akire annyit vártam, és aki előtt annyi rossz döntést hoztam, hogy Bécsben abszolvál egy teljes szemesztert a gazdaságtudományi képzésén. Fél éve tört össze a szívem. Ez mégis más volt, mint addig korábban bármi. Ezúttal nem akartam hagyni, hogy az életem dominóként omoljon össze. Sőt. Azt sem akartam, hogy Sebastian olyan könnyedén kisétálhasson az életemből, ahogyan két évvel ezelőtt, azon a bulin beleszambázott. Igaz, hogy telefonszámla gyanánt egy közepes méretű Fekete-afrikai ország éves élelmiszer-fogyasztását kifizettem (mentségemre szóljon, hogy Rosie egyetemével többször részt vettem jótékonysági akción!), és Celine több alkalommal elküldött a francba, amiért "túl hangosan szkájpolok", de nem érdekelt. Tudtam, hogy Sebastian-ért, a kapcsolatunkért minden megéri, és végig ott lebegett előttem, hogy mindez átmeneti. Nem örökre ment oda. Haza fog jönni, itthon lediplomázni, és boldogan élünk együtt, amíg meg nem halunk. Ez egyszerűen nem történhet másképp. 

Az, hogy boldogan élek Sebastian-nal, tulajdonképpen csak egy embernek nem tetszett, mégpedig a potenciális sógornőmnek. És nem, nem a legjobb barátnőmre gondolok. Kat támadásba lendült, amint Celine visszatért, és elfoglalta az őt megillető helyet a kollégiumban. Először csak enyhe eszközökkel, mint Miss Schwartz, de később a koliigazgatóhoz ment könyörögni, hogy rakják ki a szobatársamat. A kis magánakciói sikertelenek voltak, Schwartz néha-néha megpróbálta megalázni Celine-t, csakhogy neki annyira kifejlett technikája és fizikuma volt, hogy abszolút immúnis volt az osztályfőnökünk mindenféle gyenge próbálkozásaira. Celine olyan gyakorlatokat is egyetlen apró izzadságcsepp nélkül csinált végig, amire a profi táncosok csak hosszú évek kemény munkájával, valamikor a karrierjük végén képesek. 
Azt nem tudom, hogy az én nevemet egyszerűen elfelejtette-e, vagy simán csak jobban bosszantotta, hogy Celine-en nem talált fogást, de az én cseszegetésemmel valahogy leállt. Pedig esküszöm, minden órája előtt beállítottam a telefonomon a hangrögzítőt, hogy végre legyen bizonyítékom ellene. De nem történt semmi. Nem szólt be, nem tett keresztbe, lényegében levegőnek nézett. Igaz, hogy ennek az volt a hátránya, hogy minden este, különösen a vizsgahéten Josh-sal, Celine-nel és Brandon-nal a termek valamelyikében kellett gyakorolnunk, és lényegében a barátaim tanítottak. Josh és Celine javítottak a technikámon, Brandon-nal pedig a közös koreográfiánkat táncoltuk el újra és újra, egészen addig, amíg már szinte szédültem a sok forgástól. És megérte: mindketten jeles minősítéssel végeztünk a Nemzeti Sportakadémia tánc szakján. Pontosan két nappal ezelőtt. 

Hogy a szerelmi szálak? Az egy egészen vicces történet.
Josh és Celine nem jöttek össze. Mármint, leszámítva azt az egy kósza alkalmat, mielőtt Celine elment Rómába. Josh randizgatni kezdett, élvezte az életet, de ezidág nem talált olyan komoly barátnőt, akit, mondjuk, nekem is bemutatott volna. 
Celine azonban megváltozott. Oké, nem gyökeresen, de azért már látom a szemében a szomorúságot, ha egy aranyos párt lát az utcán. Egyszer el is mondta, hogy már alig várja, hogy végre ő is beleszeressen valakibe. Úgy, ahogy az nekem megadatott Benett és Sebastian esetében is. Mert akármi is történt, igenis szerettem Benett-et. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, de az nem feltétlenül a mi hibánk volt. Utólag visszagondolva pedig nagyon is hálásnak kell lennem neki. Ő is egyike volt azoknak a nyomoknak, amik végül Sebastian-hoz vezettek. 
Brandon és Claire újra beszélgetni kezdtek. Sokat. Akárhányszor megálltunk próba közben, Brandon azonnal a telefonját nyomkodta, kábé ötezer hülyefejes fotót küldött rólunk a tesómnak, és amikor azt gondolta, nem figyelünk, felhúzta a pólóját, és a tükörben fotózgatta a kockás hasát. Nem tudom, pontosan hányadán állnak, mert Claire elpirulva kibekkelte a kérdést, de valamiért biztos vagyok benne, hogy Claire jövőre feltűnően sokszor látogat majd Londonba, anyáéknak természetesen velünk takarózva.
Rosie is összeszedett magának egy srácot az egyetemen (épp ideje volt a bunkó exe után), bár még csak képről láttam őt. Állítólag ma ő is eljön az évzáró nagy előadásunkra, ahol apával is először fog találkozni... Bízom benne, hogy apát a piruettjeim jobban lekötik majd, mint egy gyilkosság megtervezése. 
Maggie Celine-hez hasonló cipőben jár. Folyton azt mondogatja, hogy a vívók tíz per tízes testbe bújtatott mínusz ezer per tízes pasik, amit mindig igyekszek megcáfolni a bátyjára hivatkozva, de erre ő természetesen leint, és emlékeztet rá, hogy Sebastian már egy ideje nem vívó. Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni. Szóval, mi hárman lényegében ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Celine és Maggie azért kesereg, mert nincs senkijük, én pedig azért, mert az enyém ezerötszáz kilométerre van tőlem.