Szellem a palackban

Tizenharmadik fejezet

A nyakamat nyújtogatva álldogáltam a Királyi Operaház lépcsője előtt. A telefonom a kezemben volt, ha esetleg anyáék hívnának, de Rosie pontosan tudja, hová kell jönniük. A tütüm már elkezdte szúrni a combomat, ez a tünet általában csak az előadás után szokott jelentkezni, de minden erőmmel azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyjam. Azt hiszem, a stresszhelyzet okozta. Soha nem volt még ennyire fontos fellépésem. A Végzősök Gálája a Nemzeti Sportakadémia leglényegesebb gócpontja, minden karrier itt indul el, vagy bukik meg. Hetek óta alig aludtam emiatt, folyton attól rettegek, hogy elrontok valamit, vagy a szakértők nemes egyszerűséggel közlik, hogy az alsó középosztályba tartozom, és inkább keressek valami élhetőbb szakmát, mondjuk, legyek orvos, vagy ügyvéd. De nem akarok élhetőbb szakmát. Ezt akarom. Ezért dolgozok, amióta csak az eszemet tudom. Azért, hogy egyszer a Királyi Operaház színpadán táncolhassak olyan emberek előtt, akik valóban képesek értékelni mindezt. 

Esős volt az idő Londonban. Reméltem, hogy hamar ideér a családom, mert semmi kedvem nem volt megázni, és aztán Celine-nel összeveszni, hogy csinálja újra a sminkemet, mert az eső lemosta rólam. Türelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra, miközben sasszemmel pásztáztam az épület előtti teret. Amikor megláttam Josh-t, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Ha anyáék nem érnének ide fél órával a kezdés előtt, én bemegyek, Josh pedig majd bekalauzolja őket. 

- Hahó, szupersztár. - lépdelt oda hozzám. Nyomott egy puszit a homlokomra, majd rögtön elfintorodott. - Te jó ég, mivel van bekenve a fejed? - beletörölte a száját a kézfejébe. Minden bizonnyal a szájába juthatott egy kis csillámpor, amit Celine azért rakott rám, hogy biztosan jól látszódjak a hátsó sorokból is. 

- Csillámpor. - feleltem. - Nem láttad anyáékat? - fordultam körbe, hátha épp akkor bukkannak fel a téren. Josh a fejét rázta.

- Nem, de Sebastian nemsoká itt lesz. - azonnal gombóc keletkezett a torkomban, és fel-le kezdett ugrálni. Olyan érzés volt, mintha csak másodpercek választanának el a színpadra lépéstől. - Este a bulira mész, vagy Sebastian-nal leszel? - érdeklődött Josh. Elhúztam a számat. Legszívesebben Sebastian-t választottam volna, hiszen hetek óta alig találkoztunk, de Celine addig könyörgött, hogy végül beleegyeztem a bulin való részvételbe is. Ezt az egyik tornászlány szervezi, és az egész évfolyamunk, vízilabdástól az úszón keresztül a táncosokig mindenki ott lesz, az egyik külvárosi, zárt parkban. Maggie elment tegnap segíteni előkészíteni a terepet, a fákra világító lampionokat aggattak, és egy hangulatos sátort is felállítottak. A barátnőm szerint lélegzetelállítóan fest. Megkérdeztem Sebastian-t, hogy nem lenne-e kedve eljönni velem, de csak a száját húzta. Persze, van igazság abban, hogy kerülni próbálja a kontaktust az akadémiával, de ezen a bulin csak minimális számú tanár lesz ott, akiket könnyedén el tudna kerülni. Ráadásul a szülei még mindig hű adakozói a sulinak, így bőven lenne joga ott lenni. 

- Még nem tudom. - válaszoltam végül. - Te jössz? - kérdeztem, hiszen Josh is ugyanúgy az évfolyamunk része, mint én, vagy Celine. Lehet, hogy most csak magántanuló, de a végzettségében ugyanúgy a Nemzeti Sportakadémia fog szerepelni, mint bármelyikünknek. 

- Talán benézek. - vont vállat. - Beszélni akarok Celine-nel, és tartok tőle, hogy ez csak ott lehetséges. - lesütöttem a szememet. Nos, igen, a szobatársam két nap múlva elrepül Olaszországba, legközelebb pedig talán csak a nyár elején találkozok vele. Josh-hoz hasonlóan ő is az akadémia diákja marad, és haza kell jönnie levizsgázni, de biztos helye van az olasz társulatban. Nem marad Angliában. A tudat, hogy tönkretettem a legjobb barátom szerelmi életét, kezdett túlnőni rajtam. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy mindez nem az én hibám, elvégre, nem is tudtam Josh Celine iránti érzéseiről, de egyszer igazán megtanulhatnám befogni a számat.