- Nam egy seggfej - mondta Jiy.
Keserűen elmosolyodtam.
Ebben a pillanatban én is így gondoltam.
- Chae - mondta,és közelebb lépett, - Én itt vagyok - megfogta a kezem lassan, de ez nem olyan volt,mint az első és a második kézfogás.
Úgy éreztem, ez tele van érzelmekkel..
Normális ez?
Egy teljes napja sem ismerem.
De mégis biztonságban éreztem magam vele..
És most olyan más volt ő is.
- Megvédelek.. mindenkitől - mondta halkan,mégis megnyugtató volt a hangja.
- Miért? Nem is ismersz, akkor miért tennéd? - kérdeztem tőle erőtlen hangon.
Akkora gombóc volt a torkomban, hogy alig bírtam nyelni.
- Ha te vagy az a lány, akiről Nam mindig beszélt, akkor igenis ismerlek - mondta mosolyogva.
Nam lehet, hogy mégis rólam beszélt? Miket mondhatott? Kinek? Miért?
Talán ugyanúgy hiányoztam neki, mint ő nekem?
Eszébe jutottam minden nap? Gondolt rám?
Sírt miattam?
Kizárt.
- Nem hiszem,hogy rólam.. - mondtam, de inkább magamnak,mint Jiynek.
- Kiről írta az I need you-t? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire én gyorsan lesütöttem a szemem.
Hezitáltam,majd úgy döntöttem, hogy elmondom,
,,már úgy is mindegy" alapon.
- R-rólam.. - dadogtam zavartan.
Erre már nem mondott semmit.
Csak álltunk csendben, egymással szemben, pár másodpercig.
Aztán megszólalt.
- Megyek.
- Oké - mondtam.
Elindult,de pár lépés után visszafordult.
Kérdőn néztem rá.
Csak nem? Ugye nem? Ne.. csak ne akarjon megcsókolni.
- Nálad van a telód?
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
- Igen.
- Ideadod? - kérdezte, közben az arcomat fürkészte.
Előhalásztam a zsebemből.
Nem tudom mit akar, de bízom benne, így felényújtottam.
- Tessék.
Jiy elkezdte nyomkodni, és utána visszaadta.
- Miért kellett? - kérdeztem értetlenül.
- Beírtam a számom. Ha bármi van, csörgess meg -majd kacsintott egyet.
- Csók, csajszi - mondta és elment.
Újra a régi Jiy.
Mély levegőt vettem és elindultam a bejárati ajtónk felé.
Megálltam egy pillanatra.
Aztán bementem.
Anya a konyhában volt.
- Szia kicsim. Milyen volt az első napod? És hol voltál edd.. - kezdte, de megakadt, mikor meglátott.
Lesütötte a szemét.
Tudta miért sírtam.
Haragudtam rá, amiért nem mondta el.
Haragudtam, amiért hagyott elmenni így.
Ha tudom, hogy ő is itt van én.. nem megyek el suliba soha. Azonnal visszamegyek Szöülbe. Nem érdekel semmi.
Minél távolabb akarok lenni tőle.. és anyától is.
- Utállak. Nem akarok beszélni veled - mondtam elcsukló hangon, majd felrohantam a szobámba, és becsaptam magam után az ajtót.
Lefeküdtem az ágyamra, és megint kitört belőlem a sírás.
Annyira egyedül érzem magam.
Eszembe jutott milyen volt régen,amikor Nammal együtt voltunk.
Amikor még volt családom.
Voltak barátaim.
Tökéletes volt az életem.
Aztán szétesett körülöttem minden.
Mindenki cserben hagyott.
Nam elköltözött.
Apa elhagyott minket.
A barátaim nem beszéltek velem. Megutáltak, és még most sem tudom pontosan, hogy miért, de már úgy sem számít.
Az igaz barátok sosem hagyják egymást cserben, bármi történjék.
Nos, úgy tűnik, ők nem voltak igaz barátok.
Tőlük nem is fájt annyira,mint Namtól, és apától.
De legalább apa nem jött vissza,ahogy ígérte.
Nam viszont igen, és tönkre tett ezzel már megint mindent.
Felszakította a régi sebeket.
Felborította az életem.
Ahogy anya is. Benne bíztam a leginkább, és ő is hazudott nekem. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja, mennyit szenvedtem Nam miatt.
Ő volt mellettem, amikor a sírástól már levegőt sem kaptam.
Ő ápolta a sebeimet, amiket annyiszor csináltam a kezeimre, hogy már egy idő után nem is éreztem.
Vagy csak megszoktam.
És ő volt az,aki a válás után is erős maradt, legalábbis előttem, mert tudtam, hogy neki is fájt, de az még jobban fájt volna neki, ha látom szétesni az egyetlen embert, aki megmaradt nekem.
És ez ő volt.
Miattam feladott mindent.
Ott hagyta a munkahelyét is, és elköltöztünk, remélve, hogy így könnyebb lesz mindkettőnknek.
De sajnos ez nem így lett.
Mert egyikünk sem tudta, hogy Namék is ugyan ide költöztek. És most, hogy kiderült,ismét padlóra kerültem.
Ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, hogy nem tehetem ezt megint anyával.
Egyszer már átélte velem, és nagyon rossz volt őt ennyire szomorúnak látni.
Akkor magát hibáztatta mindenért, pedig semmiről nem tehetett.
Azt hiszem most is magát okolja. És részben az én hibám.
Nem kellett volna azt mondanom neki, hogy utálom, és nem akarok vele beszélni.
Nagyon szeretem.
Felpattantam,és laszaladtam a lépcsőn.
Ott ült, teljesen elkeseredve, lehajtott fejjel.
De amikor meghallotta a lépteimet, azonnal felkapta a fejét, és bűnbánóan nézett rám.
- Kicsim, ne haragudj rám - mondta szomorúan.
Odafutottam hozzá, és szorosan megöleltem.
- Te se haragudj rám. Nem te tehetsz róla. Bocsánat - mondtam könnyezve.
Anya rám nézett, és óvatosan elmosolyodott.
- Sosem tudnék rád haragudni. Szeretlek kicsim - mondta és magához ölelt.
- Én sem. Szeretlek anya - és mégszorosabban megöleltem.
Erre felnevetett, és én is.
- Elég lesz. Nem kapok levegőt - mondta nevetve.
- Nagyon borzalmas volt? - kérdezte félénken.
- Eléggé - ismertem be.
- Miért nem mondtad el? - kérdeztem szomorúan.
- Mert nem mentél volna el.
- És még? - tudtam, hogy nem ez az egyetlen ok.
- Túl kellett esned ezen egyszer, - És az egyszer az most van - tárta szét a karját.
Anya szavai fájtak, mégis igaza volt.
De akkor sem voltam felkészülve még.
-Utálom ezt az érzést.
Azt akarom, hogy erősebb legyek - mondtam halkan.
- Elég erős voltál ahhoz, hogy kibírj két évet nélküle.
Most képes leszel akármennyit, vele - mondta,majd nyomott egy puszit a homlokomra.
Elmosolyodtam. Talán igaza van. Ki fogom bírni. Csak távol kell maradnom tőle.
A francba..
- A mellettem lévő padban ül - mondtam anyának, mire ő ismét elnevette magát.
- Mi olyan vicces? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Lehet ennél rosszabb? - nevetett még mindig,
- Ne aggódj,megoldjuk. Beszélek az osztályfőnököddel,hogy el ülhess.
- Ebben az utcában lakik - mondtam, egy nagyot sóhajtva. Nem tudta mit mondjon erre. Őt is meglepetésként érte.
- Felmegyek a szobámba - anya megértően bólintott, és egy gyors puszit nyomott a homlokomra.
Talán az lenne a legkönnyebb, ha a legtávolabb ülnék tőle, vagy,ha elköltöznénk innen, de valahol, legbelül azt akartam, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá.
De ezt senkinek sem mondhatom el.
