Pursued - Üldözve

Part 1

A nevem Dana James, és huszonhárom éves vagyok. Főállásban önellátó, emellett a városi óvodában dolgozom, kisgyermekgondozóként. Nem egy álom meló, és nem is túl izgalmas, de jól fizet, és nekem a körülményeket tekintve ez a legfontosabb.

Egy kis tudnivaló rólam, és a családomról, akiket nem tekintek családnak. A szüleim elváltak, amikor tizenkettő voltam. Nem emésztett annyira a dolog, mert egyikőjükkel sem volt fényes a kapcsolatom, amikor együtt voltak, még utálatosabbak voltak velem. Apám lelépett, és azóta nem láttam, de nem mardos a hiánya. Anyám összejött egy pasassal, akivel kénytelen voltam egy fedél alatt lakni hat iszonyatosan rossz évig. Az öcsém egy rendes gyerek volt egészen addig, ameddig anyáék együtt voltak, mert az ő seggét kinyalták. Amint megjelent a mostohabarom, egyre kevesebbet foglalkoztak vele, így valójában én neveltem fel. Tizennyolc voltam, amikor megismerkedtem egy sráccal. Nem igazán volt anya és a mostohabarom ínyére. El akartak tiltani tőle, de én és a rózsaszín köd a fejemben, harcoltunk a tilalom ellen. Elzüllöttem a srác és a haverjai mellett. Tipikus piercinges, agyontetovált izomagyúak, nulla sütnivalóval. Ezt akkor még nem akartam belátni. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy üres a ház. Az anyám és a mostohabarom szekrénye üres, ahogyan az öcsémé is. Csak egy levél volt az asztalon, amelyben a drága anyukám leírta, hogy innentől csak magamra számíthatok, ő nem harcol velem többé, elköltöztek New Orleans-be a nagyiékhoz, és eszembe ne jusson utánuk menni. Én pedig magamra maradtam egy angol városban, Sheffield-ben. Azóta magam keresem a kenyerem az óvoda által, esténként pedig irodalmat tanulok főiskolán. Ez az én elcseszett, szürke életem.

Kedd van, szóval ma kemény meló. Jönnek a gazdag szülők csemetéi, akikre egész nap annyira kell vigyázni, hogy egy hajuk szála se görbüljön, de semmi bajom nincs ezzel, mert keddenként háromszor annyi pénzt kapok, mint a többi napokon. A kölykökre pedig mindig is tudtam vigyázni, szeretnek engem, és bevallom, én is szeretem a kis nyavalyásokat.

Reggeli rutinok. Varázsolok magamból valami ember kinézetű valamit, de igyekszem olyan ruhát felvenni, amit nem baj, ha összeganéznak a gyerekek. Összefogom a hajam, ahogyan mindig teszem, feldobok egy kis alap sminket, majd indulok. Útközben a pékségnél megállok a szokásos reggelimet elfogyasztani, aztán ovi. A mai nap se telik el másképpen, eddig.

- Hallottad, hogy Daniel gyereke is jön ma? - kérdezi izgatottan Lily, a dadus, és valójában az egyetlen ember, akivel szóba elegyedek néha-napján pletykálni. Értetlenül nézek rá, nem tudom, ki az a Daniel.

- Úgy nézel rám, mint aki szellemet lát. - forgatja égszínkék szemeit.

- Tudnom kéne, ki az a Daniel? - rántom meg a vállam, mire Lily kikerekedett szemekkel mered rám.

- Ne butáskodj már! Sheffield egyetlen számítástechnikai üzletének a vezetője, nem mellesleg egyedülálló, és baromi jól néz ki. - nyáladzik. Már tudom, kiről beszél. Csak az internetről ismerem, de nekem egy tipikus gazdag seggfejnek tűnik.

- Ja, a kocka hapsi a kocka gyerekével. Szuper, szóval ma egy négy évestől fogok megtanulni programokat készíteni és heckelni? Az jó lenne, sok pénzt kaszálhatnék, ha feltörném egy agytröszt számítógépes találmányát, és a magaménak állítanám be. - mondom gúnyosan, és fintorral az arcomon.

- Lehet, hogy nehéz elhinni, de a gyerek rendesen van nevelve, és ő is csak kisautókkal játszik, és homokozik, mint bármelyik másik vele egykorú. Az apja nem csak macsó, és gazdag, hanem jó apuka is. Kell ennél több egy tökéletes pasihoz? - áradozik a lány, akivel pletykálgatok, én pedig tudomást sem veszek róla, inkább rendbe teszem az ebédlőasztalokat, és a játékos polcokat.

Megérkeznek a gyerekek, akiket már jól ismerünk. Legtöbbjük elkényeztetett és hisztis, de már megtanultunk velük bánni. Percre pontosan, tökéletesen érkezik meg a híres Daniel, a négy éves kisfiával. Mikor meglátom a kis srácot, elgondolkozom. Emlékeztet valakire, valójában az egyetlen személyre az életemből, akit szeretek, de elvettek tőlem. Emlékeztet Jamie-re, az öcsémre.

- Jó reggelt kívánunk Mr. Smith! - udvariaskodik Lily, amikor köszönti a férfit, akiért odavan. Annyira pedig nem nagy szám. Jóképű, ez igaz, de nekem akkor is egy öntelt baromnak tűnik.

- Viszont kívánom! - köszön vissza. Öltönyben van, tökéletesen beállított hajjal. Magas, széles vállú, izmos, gesztenyebarna hajú férfi. Nem egy tipikusan kocka alkat. Nagy, fekete keretű szemüvege mögött megcsillannak a sötétbarna szemei, majd villant egy mosolyt, Lily pedig elméletben már letépi róla a ruháját. - Ő itt Thomas. Kissé szégyenlős, de egy kellemes környezetben hamar feloldódik, és garantáltan nem lesz vele problémájuk. Igaz, törpe? - tenyerével megborzolja kisfia haját, aki ennek hatására visszahúzódóan vigyorogni kezd. Daniel lehajol hozzá, megöleli, majd beküldi a többiek közé a kis Thomast. A kisfiú nem nyavalyog. Szófogadóan teszi azt, amit az apukája mond, és keres magának valakit, akivel játszhat. Időközben Lilyt szólítja a kötelesség, mert egy kislány az ő nevét kezdi el kiabálni. Én pedig ott maradok Mr. Daniel Smith-szel.

- Aranyos kisfiú. - jegyzem meg, és elmosolyodom. Bólogatni kezd, és mindketten Thomast bámuljuk, ahogyan egy legóvárat épít fel, autóbejárókkal meg minden. Kreatív kiskölyök.

- Igyekszem minél többet lenni vele, és megtartani a gyerekkorát. Nem akarom, hogy ő is túl hamar felnőjön, mint az apja. - ezt mintha magának mondaná, nem nekem. A földet bámulom, majd ránézek. Tévedtem volna vele kapcsolatban? Talán nem is akkora seggfej, mint gondoltam? Előfordulhat, mert folyton tévedek.

- Én úgy látom, ez a kisfiú kiegyensúlyozott maga mellett. Boldognak tűnik az édesapjával. Hatalmas elismerésem ezért, mert általában akiket ezeken a napokon idehoznak, mind olyanok, akikkel nem törődnek a szüleik, és ez meg is látszik a viselkedésükön. - dicsérem a nevelését. Magam sem tudom, miért kezdek el máris behódolni ennek a közel harmincas pasinak, de valamiért szimpatikus lett nekem, nagyon is.

A nap hátralevő részében minden jól alakul. A gyerekek szokásukhoz híven kiborítanak bennünket, mi pedig tűrjük, és takarítunk utánuk.
A műszakom délután négykor lejár. Összeszedem a holmimat, és elindulok a suliba, ami pár buszmegállóra van az óvodától. Felszállok egy arra közlekedő buszra, majd miután leszállok, fáradtan és kimerülten sétálok be az iskola kapuján, és ülöm végig az öt óra irodalmat. Szünetekben egyedül üldögélek, mint általában, míg más lányok irritálóan magas hangon tárgyalják ki az unalmas pasi ügyeiket. Én soha nem voltam ez a fajta lány. Jobban szeretek magamban ücsörögni, olvasni vagy zenét hallgatni, kizárni a külvilágot.

Tehát végig szenvedem az irodalom óráimat, majd végre hazaindulok. Este kilenc óra van, az utcák sötétbe borultak, csupán néhány lámpa pislákol, melyek lehelnek egy kis életet az éjszakába, bár ha engem kérdeztek, szerintem ez a félhomály rémisztőbb ezen a környéken. Egy kis mellékutcába érek, ahol lerövidítem az utat. Kicsit feszült vagyok, magam sem tudom, miért. Üldözési mániám lenne? Nem, azt nem hinném. De úgy érzem, mintha valaki követne.

Lépéseket hallok, melyek hol erősebben, hol gyengébben hallatszódnak. Gyorsan hátrafordulok, de senkit sem látok. Az utca ugyanolyan üres és kihalt, mint minden éjjel. Ijedten, de gyors léptekkel sietek a buszmegálló felé. Megállok, várom a buszt. Késik. Pislogni is alig merek, folyamatosan nézelődök körbe. A megálló melletti lámpa erősen pislákolni kezd, majd egy kis kattanással elalszik. Félek, átkozottul félek. Körülöttem fokozatosan kezd kialudni minden lámpa, amelyek lehetőséget adnának arra, hogy lássak valamit. Korom sötét van, az orromig sem látok. Lélegzetem felgyorsul, bepánikolok. Suttogás... halk suttogást hallok, egészen közelről. Mintha egyenesen a fülembe suttogna valaki... a nevemet ismételgeti, lehelete jéghideg. Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Ledermedek. A lábaim földbe gyökereznek, futni sem tudok.

Nincs senki más, csak én, és a végtelen sötétség... legalábbis amit ember láthatna. Már nem vagyok egyedül.