Pursued - Üldözve

Part 6

Az elmúlt napok eseményéi felkavaróak, és hátborzongatóak.
Rá kell jönnöm, hogy megint magamra maradtam. Elüldöztem az egyetlen személyt a közelemből, aki segíthetett volna. Mert egy orbitális seggfej vagyok.

   Hajnal van. Fél öt, már világosodik. Valamiért korán kiver az ágy, szóval lemegyek a konyhába, és megpróbálok minden értelemben felébredni egy kávéval.
A héten már nem kell dolgozni mennem, valami tanonc kis csaj miatt, akinek az én helyemet adták ideiglenesen. Szuper.
Suli viszont van, így arra itt az egész napom felkészülni. Mintha tudnék arra koncentrálni...

A szobámba kecmergek, előkotrom a jegyzeteimet és egy tollat. Megint esszét kell írnom Shakespeare munkásságáról, amit a tanár már legalább ötször megíratott velünk.
Kinyitom a füzetemet, de csak ülök felette. Nem tudok odafigyelni, nem tudok a feladatomra hangolódni. Minden percben körbenézek, érzem, hogy figyelnek.
Kezdek paranoiás lenni.
Mikor már végre megírtam úgy két mondatot, amely még bevezetésnek is elég tré, de legalább megírtam, hallom, hogy valaki lent motoszkál a konyhában. Az az átkozott konyha.
Sóhajtok, és szinte rutinosan igyekszem le a lépcsőn, és készülök fel arra, hogy ez megint egy kaland lesz. Egy rossz kaland.
De ezúttal nem a borostás fiút látom, illetve nem is csak a végtelen ürességet.
Göndör barátom ügyködik valamin.
- Khm. - köszörülöm meg a torkom. - Segíthetek?
- Oh, basszus, Dana! - kiált fel Harry, majd elejt egy konyhakést, és elvágja az ujját. Vérezni kezd.
- Talán valaki másra számítottál? Na mindegy. Mutasd, mit csináltál az ujjaddal... - közelebb lépek, de az ujját takargatni kezdi, és idegesen nyúl a csap alá, hogy leöblítse.
- Semmi bajom... Nem kell anyáskodnod, jól vagyok. - mondja utálatosan. Már megint neki áll feljebb, holott az én házamban vagyunk!
- Harry, mit keresel itt? És ne undokoskodj velem, mert kipenderítelek innen! - rivallok rá.
- Csak beszélni akartam veled... - mondja halkan, majd egyik kezével beletúr a hajába.
- Kopogni? Csengetni? - ajánlom, hangom tele van gúnnyal.
- Bezárni az ajtót? - vág vissza. Oké, egy-null.
- Nem jogosít fel semmi arra, hogy csak úgy begyere! - szidom le. Válla megemelkedik, és újra visszavág.
- Talán ebben a helyzetben főleg, ügyelned kellene arra, hogy bezárd az ajtókat!
- Istenem, mit akarsz? Mondd, miért jöttél, ezt a vitát napnyugtáig tudnánk folytatni! - adom be a derekam.
- Én csak bocsánatot akartam kérni, de te seggfej vagy velem. - mondja teljes nyugodtsággal, és eljátssza a vérig sértettet.
Meglepődöm azon, hogy ezért jött. A múltkor tényleg nagyon furcsán viselkedett, és azt hittem, nem is akarom látni többé. De az igazság az, hogy minél többször találkozom vele, annál többre vágyom.
- Nos, akkor az "ok nélkül seggfejek vagyunk egymással" díj a miénk. Szerintem kvittek vagyunk, szóval várom a bocsánatkérésedet. - mellkasom előtt összefonom karjaim, egyik szemöldököm a magasba emelem, és várakozóan nézek rá.
Harry elmosolyodik, gödröcskéi megjelennek az arcán, amiket kevésszer láttam még, de imádom.
- Azt várhatod. Előbb te, én most jó fej voltam. - leutánozza mozdulataimat.

- Egyszerre! - parancsolom viccesen. Háromig számolunk...

- Sajnálom! - böki ki. Én semmit sem mondtam a beszámolás után, azt akartam, hogy ő kérjen elnézést először. Nevetni kezdek. 

- Hé, csaltál! - kiabálja sértődötten. 

- Én is sajnálom. De azt akartam, hogy te kérj bocsánatot először. - mosolygok. Ő is elmosolyodik. Egész nap tudnám bámulni. - Egyébként mit csináltál itt a konyhámban? - kérdezem gyanúsan. 

- Igazából egy szendviccsel akartam bocsánatot kérni, addig terjed a konyhai tudásom. - nevet kínosan. Közelebb lépek hozzá, kissé megilletődik. 

- Miért viselkedsz így, amikor kicsit közelebb vagyok hozzád, mint öt méter? - kérdezem szinte fájdalmasan. Kezdem elveszíteni az eszem. Nem tetszik, hogy meg sem ölelhetem. Harry elutasító velem, és ez fáj. Néha már kezdem azt érezni, hogy talán megenyhül, aztán mégsem. 

- Neked nem én kellek. - suttogja. Mellkasa gyorsan emelkedik fel és le, kezei gyengén remegnek. Az én testem is hasonlóképpen reagál a szituációra. 

- Miért, ki kell nekem? - szemeiben elveszek, halkan ejtem ki a szavakat. Sóhajt egy nagyot, én még közelebb megyek. Nem hátrál, és nem fintorog. Már közel állunk egymáshoz, érzem a hideg leheletét a nyakamon.

Hideg lehelet... ismerős...

- Nem tudom, ki kell neked. De nem egy olyan... ember, mint én. - hangja rekedt, és elmélyült kissé. Nem foglalkozom a hidegséggel, nem keresek rá magyarázatot. Megérintem az arcát, lábujjhegyre állok, és letámadom ajkait. Meglepetésemre nem húzódik el, és visszacsókol. Érzem a pillangókat gyomromban, soha nem volt még részem hasonló élményben. Szenvedélyes, de nem túl romantikus. Hideg, titokzatos, és csábító. Az érzések, amelyek eszembe jutnak a csókunkról, teljesen leírják Harryt magát. Szenvedélyes, de nem túl romantikus. Hideg, titokzatos, és csábító. 

Harry megtöri a csókot és elhúzódik. A földet bámulja, és a homlokát ráncolja. A szívem belefájdul, hogy már nem érzem az ajkaimon őt. 

- Dana, ezt nem lehet... - dadogja. - Ezt nem... - nem biztos magában. Egyáltalán nem az. 

- Miért, Harry? Mi a baj? Velem van baj? Nem veszem be a "nem vagyok jó neked" dumát! - kiabálok rá. Nem tudom, mi ütött belém. Lassan felemeli a fejét, és a szemeimbe néz. Smaragdzöld íriszeiben már nem azt látom, amit néhány perccel ezelőtt. Gyönyörű szemei már csak ürességet tükröznek. Hatalmas ürességet. 

   Éppen arra készülök, hogy újra kérdőre vonjam, amikor szemei kitágulnak, és elsápad. Nem rám néz, hanem mögém. 

Mielőtt megfordulnék, látom, hogy Harry tátog valamit, de nem mondja ki hangosan. 

Egy név... annyit letudok olvasni, hogy "Za..." aztán megfordulok.

A borostás fiú mögöttünk áll, és gyilkos tekintettel mered ránk.