Pursued - Üldözve

Part 5

- Ez mégis hogy lehetséges? - szegezem Harrynek a kérdést idegesen.
- Egy kibaszottul szőke nőszemély vagy, úgy lehetséges! - esik nekem. Meglepődöm durva szavain.
- Ne merészelj engem hibáztatni! Tudtad jól, hogy soha nem csináltam ilyesmit, már az elején be kellett volna avatnod mindenbe! - vágok vissza.
- Persze, minden az én hibám, ennyi logika lehetett volna abban a csöppnyi agyadban! - kiált rám. Fejét fogva, tarkóját dörzsölgeti. Beletúr göndör hajába, majd smaragdzöld szemeivel rám mered.
- De hát eddig is itt voltak, akkor most mi lett más? - értetlenkedek.
- Idáig csak ijesztgetni tudtak, de bántani nem. Most, hogy kiengedted őket... Bármire képesek. - suttogja.
- Miért többes számban beszélsz? Hányan vannak? - kérdezősködöm rémülten.
- Ide figyelj. Amit kiengedtél, az gonosz. Nagyon gonosz. Erősebb bárminél. De biztos vagyok benne, hogy nincs egyedül. Valaki segít neki. De a rohadt életbe, ezzel a szarral engem is bajba sodortál! - kiált fel újra. Szuper, már megint engem hibáztatunk.
- Tudod mit, Harry? Menj haza. Átkozottul menj el innen, nem akarom többet azt hallgatni, hogy engem vonsz felelősségre a hülyeséged miatt! Vagy meghalok, vagy nem, de akárhogyan is lesz, egyedül akarom tenni! Egész életemben egyedül vagyok, szóval nem lesz nagy újdonság! Tűnj el! - csattanok rá.
- Nem, nem fogod ezt csinálni velem! Ha itt elpatkolsz egymagadban, engem vesznek majd elő, mert én voltam veled utoljára, fordult már elő ilyesmi. Itt maradok, akár tetszik, akár nem, és együtt fogjuk megoldani ezt az egészet! - ordítja. Hangja erőteljességétől újra és újra megrémülök. Szemei elsötétednek, pupillái kitágulnak. Arca szinte megváltozik. Már nem az a bolondos, gyönyörű bár idegesítő srác. Annál inkább hátborzongató és... rossz.
- Könyörgöm, a létezésemről sem tudnak az emberek, senki nem fog téged elővenni! Viszont ha most nem takarodsz el ebből a rohadt házból, én magam rugdoslak ki! - csattanok rá. A méreg elborítja az agyam.
Gúnyosan felnevet.
- Meg fogod bánni, hogy elküldtél, Dana. - mondja halkan, majd kisétál a szobámból. Nem megyek utána, egyedül akarok lenni.
Hallom, ahogy lent csapódik az ajtó, tehát elment.
De vajon hányan maradtunk a házban?

Éjszaka van. Éjjel kettő. Álmos vagyok, de nem tudok aludni. Úgy döntök, le megyek a konyhába egy pohár vízért, kiszáradtam. Kilépek a szobámból, a konyha felé indulok, le a lépcsőn.
A lépcső alján megállok. Hallok valamit.
A fokok nyikorognak, mintha valaki még mindig lefelé jönne, de én már a padlón vagyok. Lassan elkezdek sétálni, szemeim még mindig a lépcsőn vannak, bár sötét van. Igyekszem nem orra esni.
Ahogy egyre távolodom, a lépések egyre szaporábbak.
Sietve a villanykapcsolóhoz érek, fel akarom kapcsolni a lámpát, de nem ég. Kapcsolgatom, kapcsolgatom, de nem lesz világos. Kialudt volna? Pár órája még működött. A francba.
Próbálok nem pánikba esni.
Futás zaját hallom a padlón. A pult felé hátrálok, egészen elmegyek a falig. Rettegés, félelem, gyors légzés.
Hirtelen abbamarad a zaj, alig egy méterre tőlem. Megáll előttem.
Szuszogást hallok, egyre közelebb hozzám. A jéghideg lehelet megcsapja a bőröm. Reszketni kezdek, gondolkodni sem tudok. Nem szaladok el, nem próbálok menekülni.
Talán, ha most szembe nézek vele, vége lesz ennek a borzalomnak.
De rá kell jönnöm, hogy az igazi rémálom csak most kezdődik.

- Ki... Ki vagy? - szólalok meg végre. Hangom erőtlen, és remeg.
Hörgés...csak hörgést kapok válaszul, és egy újabb lépést felém.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezem. Próbálok magabiztos lenni, de hihetetlenül nehéz. Sírni tudnék.
- Az életedet. - suttogja rekedten. A szívem a torkomban dobog.
- Te...tessék? - dadogok. Nem értek semmit.
- Van egy kis elszámolnivalónk, Dana James. - vezetéknevemet gúnyosan megnyomja. Hallom a csontok ropogásából, hogy elfordítja a fejét. A konyhai ablakon a függöny széthúzódik, ezzel erős fényt ad a Hold. Végre meglátom az arcát.
Szinte olyan gyönyörű, mint Harry, de ugyancsak olyan gonosz is, mint amilyen Harry volt néhány órája.
Gesztenyebarna szemeivel mered rám. Barna, kócos haja valamikor még felzselézett állapotban lehetett. Arca enyhén borostás. Emberi, de mégis kísérteties.
A nyaka és a pólója véres. Ő ült az ágyamon...
Tátott szájjal bámulom a csodálatosan, mégis démonian festő fiút, akitől rettegek, mégis vonzódom hozzá. Rabul ejt a tekintete.

- Mit ártottam neked? - kérdezem halkan, ártatlanul. Felnevet.
- Te? Az ég világon semmit. De egy hozzád közelálló személy annál többet. - nem értem... Senkim sincsen. Mi folyik itt?
A fiú teljesen közel lép hozzám. Kezeit a pultra teszi, ezzel egy kerítést formálva a testem körül. Vészesen közel hajol hozzám. Hogy lehet ennyire emberi, mikor halott, és hogyan lehet, hogy van, amikor abszolút semmi halandóság nem látszik rajta? Ha erre a fiúra nézek, Lucifer jut eszembe. Az ördög megtestesítője...

- Hogy? Ki? Mi történt? - hangomba próbálok egy kis sajnálatot csempészni, de rájövök, hogy ez nevetséges. Ez a srác meg akar ölni, semmi nem hatja meg.
Hirtelen már nem érzem őt.
- Hahó? Itt vagy? Hé! - szólongatom. A lámpa felkapcsolódik.

Állok a pultnak támaszkodva, igyekszem feldolgozni a történteket, és levegőhöz jutni.
Valaki, aki közel áll hozzám...
Mégis ki?