Class 17 (Hungarian)

Chapter 02. - Shining Diamond Life

Ahogy a repülő felszállt, velem együtt a fedélzeten, csak bámultam magam elé. Olyan egyszerűnek tűnt eddig minden, hogy majd megleszek a saját lábamon és n kell, hogy aggódjanak értem, most mégis én aggódom saját magamért. Jóval a felszállás után tértem magamhoz a gondolataimból, amikor a légikísérő megkérdezte szükségem van-e valamire. Csak egy üveg üdítőt kértem, meg mogyorót. A filmekben mindig ezt láttam, hogy mogyorót esznek, talán ezért kívántam meg. A mellettem ülő férfi már aludt, nem is értettem hogyan tudott ennyire gyorsan elaludni, de látszólag nagyon mélyre zuhanhatott, mert még a nyála is kifolyt. Megmosolyogtam és megbeszéltem magammal, hogy így olyan mint valami tíz éves kisfiú, én meg kívülről úgy nézhettem ki, mint valami kukkoló vagy ilyesmi, ahogy őt bámultam. Az út Párizsig rövidebb, mint onnan Incheon.
Mivel lassan egy hete nem aludtam rendesen az izgalomtól én is gyorsan elaludtam és fel sem keltem addig amíg a légikísérő fel nem keltett, hogy tíz percen belül leszállunk kapcsoljam be az övem. Úgy tettem ahogy mondta aztán kinéztem az ablakon. Párizs fényei már megjelentek a sötétedő városban alattunk. Nagyjából hat óra lehetett, de a téli időszak miatt nem is csoda ez a sötét. Azért kicsit az szomorúvá tesz, hogy otthon hó sem esett mielőtt eljöttem, pedig akkor szerettem a legjobban a várost. Ahogy egyre közeledtünk a föld felé egyre szebbek voltak a fények. Kicsit ijesztőnek éreztem a leszállást de miután leértem a repülőről és végigtapogattam, hogy egy testrészemet sem hagytam el egész megnyugodtam. Az átszállásig még másfél órám van. Jó turista lévén készítek pár szelfit a csomagjaim megtalálása után, aztán meg keresek egy mosdót. Kár volt tükörbe néznem a tusom teljesen elfolyt, de így legalább értem a rám meredő szempárok okát.
- Tiszta hülye vagy, Hanna. - vigyorgok a tükörképemre - Így akarsz te találkozni a nénikéddel?! - elnevetem magam, de amikor többen is bejönnek a mosdóba, gyorsan a csomagom után nyúlok és kisietek onnan. Kinnt jövök rá, hogy fogalmam sincs, hogy hol kell keresnem a terminált, de gondolom mivel "V"-vel kezdődik valahol a repülőtér másik felén kell lennie. Gyors léptekkel indulok el a jónak vélt irány fele, de tíz perc egyenes gyaloglás után jobbnak látom, hogy megkérdezzek valakit. Hatalmas mosollyal az arcomon indulok el egy egyenruhás ember felé és reménykedem, hogy tud angolul és hogy az én angol tudásom nem fuccsol be hirtelen.
- Good Evening. - köszönök neki - Can you speak English? - meredek rá, mire bólint.
- What can I help you, Lady?
- Can you tell me where is...is this...thing...öhm...this! - mutatok a papíromra, közben meg teljesen idiótának érzem magam amiért képtelen voltam, kinyögni a szót. Az egyenruhás férfi elmosolyodik aztán vet egy pillantást a papíromra és elmutat egy irányba.
- Just go straight, if you follow the blue line on the floor, can you see? - néz rám
- Yes, I can.
- Ok, the blue line show you the way. - megköszöntem a segítségét és követtem a padlóra felragasztott kék csíkot ahogy mondta. Körülbelül, negyed órával a felszállás elött sikerült megtalálnom a terminált, leadtam a csomagom és fel is szállhattam a gépre. Aztán már csak a felszállásra emlékszem, meg arra az isteni salátára amit kértem, mert végig aludtam az utat megint.
Késő estére érkeztünk meg. Leszálltam a gépről, hatalmas ásítozások közepette megszereztem a csomagom és azt sem tudtam hova kapjam a fejem. Nem igazán tudtam elhinni, hogy már Dél-Korea területén vagyok, még úgy sem, hogy hallottam a koreai beszélgetéseket és láttam a kiírásokat.
A nénikém és a férje már vártak rám. Hatalmas transzparenssel, amin a nevem volt.
- Nénikém! -Integettem eszeveszettül aztán rájöttem, hogy ha nem koreaiul beszélek a férje semmit nem fog érteni. Szegény Én, kezd izzadni a tenyerem és vörösödni az arcom. Oké, hogy elméletben tudok koreaiul, de mi van ha a beszédstílusok miatt semmit nem fogok érteni?! Megálltam előttük és köszöntöttem őket ahogyan azt illik, mire a nénikém megölelt és be akart mutatni a férjének.
- HanNa - ki lehetett hallani a beszédéből ahogy másképp ejti a nevem - Azt hiszem egyszerűbb ha az elejétől fogva koreaiul beszélsz te is. - mosolygott. - Bemutatom neked az én drága férjem, Kim Jun Ha.
- Örülök a találkozásnak, HanNa. - mosolygot, igazán aranyos férfinek tűnt. Magas, jókepű és ő is a negyvenes éveihez közeledhet akárcsak a nénikém.
- Én is örülök. - hajoltam meg, nem akartam, hogy tiszteletlennek gondoljon. - Köszönöm, hogy befogadtok erre a két évre.
- Én csak örülök, hogy így lesz egy lányom is. - mosolygott a nénikém, aki az autóhoz menet elmesélte, hogy mivel fel akarta venni a Kim nevet a házasságuk után így felvette a SoYoung nevet is.
Az út Incheontól Szöulig elég hosszú volt és bár nehezemre esett erőt vettem magamon, hogy ne aludjak el, mert a saját szemeimmel akartam látni a tájat. Rossz lett volna ezt kihagyni. Ahogy beertünk Szöulba, hatalmas épületek tárultak a szemem elé, hajnali egy óra is lehetett már de még mindig volt élet az utcákon és hatalmas kivetítőkön mentek a különböző reklámok.
A nénikémék egy családi házban élnek, nem is gondoltam volna, hogy a sok panel között egy ilyen kis nyugodt kertváros szerű hely is van. A ház közepes méretű, három hálószobával, amiből egy a vendégszoba lesz az enyém, egy hatalmas fürdőszobával meg természetesen konyhával, nappalival és egy nagyon szép kerttel együtt.
- Gyere megmutatom a szobádat. - JunHa segített becipelni a bőröndöm a tágas szobába, amiről vagy ezerszer megkérdeztem, hogy biztosan használhatom e. A szoba nem volt hatalmas, de volt benne egy francia ágy, egy íróasztal számítógéppel a sarokban, egy nagy szekrény és egy tévé is. Illetve a szobának van egy erkélye is amin DongJoo-val osztozom majd, mert az ő szobája is az erkélyre nyílik. DongJoo, JunHa előző feleségétől van aki elhagyta őket, de a nénikém és ő nagyon erős kapcsolatban állnak, mivel nyolc éves kora óta ő neveli, mindig is akartam egy fiú testvért bár szerintem ez szinte minden lánynak az álma. Mindig irigykedve néztem azt, hogy milyen jó kapcsolatban vannak a barátaim a testvéreikkel, nekem viszont sosem volt.
Csendben pakolgttam a dolgaimat, kiraktam a kedvenc képeimet az asztalom fölötti parafa táblára, a polcokra a kedvenc könyveim és elkezdtem a szekrénybe pakolni a tömérdek mennyiségű ruhám és cipőm ami így is csak egy része volt a dolgaimnak. Felkpakoltam a kedvenc plüsseim - igen vannak plüss állataim - az ágyamra, pandák, totorók, sárkányok váltották egymást, mint egy család.
-HanNa, minden rendben? - nézett be a nyitott ajtón a nénikém.
- Igen. - mosolyogtam - Gyere csak be. - körbenézett a szobában és nyugtázta, hogy kezdem belakni azt.
- Lassan ideje lenne lepihenned. - mondta, megvárta amíg felveszem a pizsamának szolgáló rövidnadrágom és pólóm aztán betakaróztam ő pedig egy gyors elköszönés után kiment.
Írtam egy sms-t anyunak, hogy én épp lefeküdni készülök és minden rendben, neki meg legyen szép napja. Aztán próbáltam, elaludni, ami az izgalomtól nehezen ment. Bár még sok idő van amíg a suli második féléve elkezdődik sok dologhoz kell hozzá is szoknom.
Másnap reggel a Nénikém ébresztett, már bőven elmúlt a reggeli ideje és a férje már dolgozni is elment. Úgy gondoltam, hogy csak ketten vagyunk otthon így miután milliószor bocsánatot kértem amiért nem reggeliztem velük, a pizsamámban mentem le a hatalmas étkező részbe. Onnan nyílt a konyha is, amerikai konyha szerűen. Az asztal szépen meg volt terítve és már csak két adag étel volt az asztalon meglepetésemre még mindig gőzölgött.Leültem az asztalhoz és vártam, hogy a nénikém is leüljön de ő csak jó étvágyat kívánt.
- Remélem, neked is ízleni fog az étel. - mosolygott aztán egyedül hagyott egy időre én pedig nekiálltam az evésnek. Aranyos volt még egy kis műanyag, mintás villát is kirakott nekem, hátha nem tudnám használni az evőpálcikát. Szépen lassan ettem, kíváncsi voltam az étel minden egyes ízére.
- Nagyon finom. - néztem fel amikor hallottam visszaérni a konyhába, de nem egyedül volt. Gondolom, DongJoo lehetett aki vele jött. Magas talán 175 cm lehetett, barna haja összekócolódott, szemei álmosan pislogtak, egy szürke trikó és egy farmernadrág volt rajta. Egy pillanatra megállt a kezemben a kanál.
-HanNa, ő DongJoo, örülnék ha jól kijönnétek. - A kezét az említett vállára tette úgy figyelt engem. Felálltam és ahogy azt szokás meghajoltam és bemutatkoztam. Viszont nem azt kaptam amit vártam, DongJoo csak addig szentelte nekem a figyelmét amíg épp, hogy biccentett egyet a fejével. Aztán kért egy fájdalom csillapítot és leült enni. Kicsit furcsán éreztem magam, de én is visszaültem, hogy befejezzem a reggelimet.
- Ne vedd a szívedre, a drága fiam tegnap többet ihatott a kelleténél a barátaival és másnapos. - Nevetett SoYoung. Csak mosolyogtam aztán a reggelimnek szenteltem a figyelmem. Nagyjából egy időben végeztem DongJooval ezért arra gondoltam elmosogatok én ha már én másztam be az intimszférájukba. Nagy lendülettel felálltam és a mosogató felé vettem az irányt, mire DongJoo kuncogására lettem figyelmes, hátrafordultam, hogy megtudhassam mi ennyire vicces de ő engem nézett.
- Csinos pizsama. - utalt a túlméretezett pólómra és rövidnadrágra
- Köszi. -mosolyogtam, mintha nem jöttem volna zavarba. Ha tudom, hogy ő is itt lesz legalább átöltöztem volna.
Amimt tudtam a szobámba menekültem és ebédig az ablakomból látható tájat, meg a szobám belső terét rajzolgattam.
A napok is szépen lassan teltek. Kezdtem beleszokni a napi rutinjukba, időben keltem így segíthettem JunHa és DongJoo ebédjét elkészíteni, már amikor DongJoo épp dolgozott a részmunkaidős állásában. Együtt töltöttük a napokat a nénikémmel, mesélt róla, hogy mi történt vele az elmúlt tíz évben és hogy most egy irodában dolgozik. Pár nappal késöbb már ő neki is muszaj volt dolgoznia menni. Megadta a lakás kódját, hogy ha esetleg el szeretnék menni akkor vissza is tudjak jönni. Én pedig úgy döntöttem, hogy hálából amiért itt lehetek főzök vacsorát. Kicsit tehetetlennek éreztem magam, fogalmam sem volt igazából, hogy mit főzzek, de neten találtam pár receptet és elmentem a boltba a szükséges hozzávalókért. Mire visszaértem DongJoo már otthon volt. Mondtam neki, hogy készítek vacsorát szóval ne egyen. Elég kételkedve nézett rám amit meg is értek, még jó, hogy azt nem mondtam el neki, hogy nem vagyok egy konyhaművész. A ceruzához jobban értek.
Elkezdtem ősszedarabolni a hozzávalókat, mire DongJoo kijött leült az asztalhoz és figyelte ahogyan dolgozom. Zavarba jöttem, azt sem tudtam hol áll a fejem ő meg továbbra is vigyorgott.
Felszisszentem amikor elvágtam az ujjam. Elég csúnyán vérezni kezdett. Azt se vettem észre, hogy DongJoo mikor került mellém, de betekerte az ujjam egy papírtörlőbe és a mosogatóhoz húzott, hogy a víz alá tartsam az ujjam.
- Idióta. - ingatta a fejét - Menj ülj le majd én megcsinálom.- Utasított,de azoo után, hogy túltettem magam azon, hogy egy pasi jobban főz mint én, kijelentettem, hogy legalább hagyjon segíteni, mert az én ötletem volt.
- Nehéz ám úgy segíteni, ha se a kés vagy a tűz vagy bármi éles és törékeny közelébe engednél. - mondtam.
- Mit mondok anyámnak ha meghalsz mire ő hazaér a munkából. - rám sem nézett csak tovább készítette az ételt, én meg legszívesebben elküldtem volna meleg éghajlatra. Hihetetlen, hogy amennyire jól néz ki, annyira ellenszenves.
Az étel nélkülem is elkészült és épp tálalásra készen volt amikor a Nénikémék hazaértek.
- Milyen finom illatok vannak. Ki volt ez a kis konyha tündér? - kérdezte SoYoung ekkor már az asztalnál ültünk mind a négyen.
-Don... -próbáltam megszólalni, de az az észlény az asztal alatt a lábamba rúgott, nem volt erős de azért nem esett jól.
-HanNa. -Jelentette ki, én meg nemtudtam ezt hova tenni hiszen teljesen tiszta, hogy egy széken ülve vártam meg mire végzett és a végén elmosogattam.

DongJoo kedvességét, mintha a szél fújta volna el ezek után, szinte egymáshoz sem szóltunk. Szilveszterig, minden teljesen csendes volt. A Nénikémék a barátaikhoz készültek úgy ahogy DongJoo is. Hiába győzködtem őket, hogy megleszek egyedül a szilveszter nem olyan dolog amit ne ünnepelhetnék egyedül, de ragaszkodtak hozzá, hogy DongJooval és a barátaival menjek. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Egyrészt mert senkit nem ismerek, másrészt mert DongJoo arcán sem az látszott, hogy boldog lenne az ötlettől.
Késő este találkoztunk a barátaival, nem túloztam el az öltözködést vagy a sminkemet sem az alapján, hogy DongJoo is csak farmerben volt, meg egy ingben.
Bemutatkoztam a barátainak is, de DongJoo szerint csak ovóbácsit kell játszania. Beültünk egy bárba leültünk egy asztal köré mint a kilencen és rendeltek egy kör rövidet, ittam velük én is. A zene hangos volt, a táncrészen nagyon sokan táncoltak. Mindenki beszélgetett meg iszogatott én meg egymagamban ültem és azon gondolkodtam, hogy vajon egyedül hazatalálnék e. Nagyon nem idevalónak éreztem magam. Próbáltam segélykérően DongJoora nézni, de rá volt mászva az egyik csaj szóval feladtam. Észre sem vettem, hogy egyre többet iszok és hírtelen szállt a fejembe az a sok alkohol. Még hallottam ahogy az emberek visszaszámlálnak tehát éjfél lehetett, amikor átverekedtem magam az ember tömegen és teljesen romantikusan egymagamban, és ami a legrosszabb, hogy teljesen tisztán emlékszem mindenre attól, hogy be voltam rúgva, kimentem az épületből és kiengedtem a gyomrom teljes tartalmát. Próbáltam összefogni a hajam, de képtelenségnek tűnt. Valaki kivette a kezemből a hajgumim és amikor felnéztem DongJoot láttam. Összefogta a hajam, de ahelyett, hogy megköszöntem volna újra öilendezni kezdtem.
- Miért ittál ennyi ha nem bírod. - mondta, nem akartam elmondani neki, hogy azért mert magányosnak éreztem magam odabennt és mert egy pillanatig sem tudott volna rám figyelni.
Nagy nehezen abba maradt az öklendezésem, felálltam,de megszédültem és DongJoora kellett rámaszkodnom, hogy ne essek el.
- Fenébe...- mondtam
- Mássz a hátamra, így sosem érünk haza. - morgott és mivel tudtam, hogy igaza van én pedig nagyon szerettem volna lefeküdni aludni engedelmeskedtem neki. Felvettem a kabátom amit ő hozott utánam és felmásztam a hátára. Szép lassam haladtunk haza én pedig el-el bóbiskoltam útközben. Legközelebb arra ébredtem,hogy  reggel van és az ágyamban fekszem.