Class 17 (Hungarian)

05. - Fear

Pár napig csend volt, már amilyen csend lehet tizenhárom fiú mellett. Egyre jobban megismertem őket és egyre jobban kötődöm hozzájuk, mindig is ilyen voltam. Egyik nap tovább maradtam suliban, mint szoktam. Szinte üres volt az iskola, talán a könyvtárban lézengett még pár gyerek amikor elindultam haza. Gyakorlottan szedtem a lábaim a lámpák által megvilágított utcákon és zenét hallgattam. Láttam pár alakot feltűnni az utca végén, de az ijedségem alaptalannak bizonyult amikor elhaladtak mellettem. Kezdtem furcsán érezni magam ezért jobban szedtem a lábam. Már csak két sarokra voltam otthonról amikor valaki hátulról meglökött. Elvesztettem az egyensúlyom a betonra estem és éreztem ahogyan a térdeim és a tenyerem sajog. A fülemből kitépték a fülhallgatót, felsimertem őket AeRim barátai, lányok és fiúk egyaránt, talán öten vagy hatan lehetnek.
- Mit akartok? -Kérdeztem, belül remegtem, mert pontosan tudtam mit akarnak, de semmiképpen sem akartam, hogy lássák. Felálltam és leporoltam a ruhám.
- AeRim üdvözletét küldi. -vigyorgott egy srác, AeRim osztályába jár és ha jól tudom fülig szerelmes belé.
- Tudod elég szánalmas, hogy így ugrálsz AeRimnek. Ráadásul úgy, hogy Vernonba szerelmes és rád se bagózik. - elnevettem magam. Láttam a dühöt az arcán. - Rám vagy dühös vagy magadra mert egy papucs vagy? -fogalmam sincs honnan szereztem ezt a hatalmas magabiztosságot amikor a lábaim majd összecsuklanak.
Elővettem a telefonom, úgy gondoltam felhívok valakit és fogom magam és elsétálok. Ez csak pár AeRim növendék, nem egy motorosbanda tagjai. Hátatfordítottam nekik, DongJoo volt az első akinek a számát tárcsázni tudtam.
Beleszólt, de mielőtt én is mondhattam volna valamit, kikapta az egyik lány a kezemből a telefont, a papucs újra fellökött de most szerencsétlenül a fejem is koppant a betonon és éreztem a vér ízét a számban. Elharaphattam a nyelvem, vagy a szám. Láttam ahogy a telefonomat a falnak vágják és az darabokra törik. Szegény jó szolgálatot tett és valószínűleg én is a nyomdokaiba lépek, már ami a szétesést jelenti. Nem vártak túlsokat felrántott két srác a földről próbáltam kiszabadulni, de jóval erősebbek voltak és mintha jegyet váltottak volna ütöttek egymás után ahol értek. Mivel érdemeltem én ezt ki és hol van a boldog cserediák életem. Haza akarok menni. Félek.
A könnyeim végigcsorogtak az arcomon már nem bírtam visszafogni, fájt mindenem, már szabadulni sem próbáltak. Egy örökkévalóságnak éreztem, pedig csak pár ütés volt aztán elengedték a kezem és ott hagytak. Nevetve távoztak, mint akik jól végezték dolgukat. A földre rogytam, a lábaim már nem bírtak el. Fájt a mellkasom és az orrom is vérzett. Felnéztem egy pillanatra, a telefonom darabokban hevert, a táskám tartalma szétszórva a földön én meg csak ültem ott mellette és sírtam, mert tehetetlen voltam. Mert nem értettem, hogy miért pont én kerültem ilyen helyzetbe. Remegtem, a félelem teljesen eluralkodott rajtam, de egy idő után már csak hüppögni bírtam. Hallottam a gyors lépteket közeledni, összerezzentem aztán meghallottam DongJoo mély, megnyugtató hangját, ahogyan a nevemen szólít.
- Mi történt? -kérdezte, de válaszolni nem tudtam, csak a mellkasára borultam és sírtam, hagyta és a hátamat símogatta. Nem kérdezte mi történt. Összeszedte a cuccaimat a földről, a telefonom láttán csak felszisszent, aztán a hátára vett és hazavitt. Én végig sírtam az utat, akkor is amikor már zuhanyzás után fájó sebekkel, térddel, melkassal és szemekkel befeküdtem az ágyba. DongJoo bejött, fájdalom csillapítót hozott és fertőtlenítőt na meg kötést a lábamra és a tenyeremre.
-Megcsinálom én. - mondtam amikor egy keveset öntött a fertőtlenítőből egy darab vattakorongra.
- Csak maradj nyugodtan. -mosolygott -Oppa megoldja. - Bárhogy is de ez a mosoly és ez a mondat rettenetesen jól esett. Csendben lefertőtlenítette a sebeket a térdemen, a tenyeremen és az arcomon is aztán amit kellett be is kötözött.
- Mint valami múmia. - néztem végig magamon.
- Hát ha a múmiák így néznek ki, megyek elveszek egyet feleségül. - elmosolyodtam, jól esett, hogy próbál felvidítani. - Csússz arrébb. -mondta, aztán bemászott a takaróm alá.
- Na! Ez az én ágyam. - néztem rá.
- Én meg annyira elfáradtam a cipelésedben, hogy nem tudok átmenni a saját szobámba. Fogynod kellene. - vigyorgott
- Szemét...-morogtam.
- Hogy mondod? Nagyon szívesen. Most pedig meséld el mi történt.
- Szerintem te is tudod...- nem akartam én kimondani.
- Szóval azok miatt a szemetek miatt bántottak téged? Holnap mész az igazgatóhoz és kérvényeztesd át magad egy másik osztályba.- jelentette ki.
- Nem akarom! A barátaim...és nem szemetek. Nem ők tehetnek erről hanem az a kattant tyúk.
- Máshol is lehetnek barátaid. -nem akart engedni a véleményéből.
- Rendben leszek. - mosolyogtam,de felszisszentem az ajkamon lévő seb miatt.
- Látom...ezt még megbeszéljük. Aludj. - mondta megölelt, letörölte egy zsepivel a könnyeim és adott egy puszit a homlokomra. Meglepődtem, a szemeimet összeszorítva ültem. Soha nem csinált még ilyet. Lassan nyitottam ki az egyik szemem, hogy lássam a közelemben van e még de már hátat fordított és elfeküdt.

- DongJoo...
- Hmm...?
- Féltem.
- Mindenki fél ilyen helyzetben. -sóhajtott.
- Tudom.
- Na ugye... most aludj. - végigsimított a hajamon és lekapcsolta az éjjeli lámpát.

- DongJoo, alszol? - kérdeztem kis idő múlva.
- Nem...- mondta a hangja fáradt volt.
- Köszönöm, hogy értem jöttél.
- Így is elkéstem...
- De eljöttél és ez mindennél többet jelent...