Class 17 (Hungarian)

22. - Következmény

(Sajnálom, ezt a hosszú kihagyást, a magyarázata az, hogy felköltöztem kollégiumba és még csak ma lett úgy Wi-fi, hogy tudjak bármit is posztolni, a mobilnetem ehhez nem lett volna elég erős^^ Elég rövidke rész, legalábbis a megszokott 2000 szóhoz képest, de ne aggódjatok, mert jönni fog a következő is :3 )

Szenvedtem. Talán ez a legjobb szó arra, amit az elmúlt napokban műveltem. Reggel felkeltem, bementem az iskolába, mostanra már kísérők nélkül, aztán végigültem az órákat és hazamentem újra csak szenvedni. Már saját magamnak is elviselhetetlen voltam, nem is lepett meg amikor Dongjoo összeveszett velem. Mérgesen trappoltam be a szobámba, majd elterültem az ágyamon. Tíz perc elteltével viszont kopogás nélkül nyílt ki az ajtóm.

- Hanna... - Dongjoo halk hangja járta át a szobát.

- Mi az? - kérdeztem, de nem néztem rá.
- Mondd már el mi a baj! - jelentette ki, majd az ágyamra ült
- Mintha nem tudná mindenki - továbbra sem fordultam felé.
- Az a Jeonghan gyerek még mindig?

- Az a Jeonghan gyerek - ismételtem.
- Nem értem miért kerülgetitek egymást, csak menj oda hozzá és jelentsd ki neki az érzéseidet - a keze a hátamat simogatta.

- Könnyű azt mondani! - csattantam fel és felé fordultam, ezzel lesöpörve kezét a hátamról
- Könnyű, de ha nem lép valamelyikőtök akkor csak felesleges köröket futunk. Na, meg te is egyre elviselhetetlenebb leszel - nevetett.

- Ne nevess - sóhajtottam - Ez egyáltalán nem vicces.

Valahol mélyen tudtam, hogy neki van igaza, hiszen nem úgy tűnt, mintha Jeonghan lépni akarna, de az ember nem csókol meg csak úgy valakit. Vagy legalábbis szerintem, akkor meg mért nem tud már napok óta egy árva szót sem hozzám szólni. Úgy megy el mellettem a folyosón, mintha egy szellem lennék. De könyörgöm, használjon hajpántot, ha a haja a szemébe lóg és nem lát tőle. Pár napon belül kikapjuk a vizsga eredményeket és ha a nyáron is össze leszek vele zárva és ő így viselkedik, nem tudom mit fogok csinálni, egyedüli lányként. Valószínűleg megőszülök vagy kihullik az összes hajam. Nem azért növesztettem meg, hogy holmi Yoon Jeonghanok miatt úgy hulljon, mint télen a hó.

Jeonghan:

Ma kapjuk ki a vizsga eredményeket, életemben nem izgultam még így semmi miatt, mint most. Nem is igazán a vizsga miatt aggódtam, hanem amiatt amit eldöntöttem. Ha átmentem minden teszten akkor lépni fogok Hanna felé, ha nem akkor soha többé nem hozom fel ezt a témát és úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Akkor is ha ezzel Vernon karjaiba kergetem. Eléggé óvodás módszer, de ez tűnik a legjobbnak jelenleg, másképp sosem fogom elmondani neki az érzéseim. Talán túl bizalmatlan vagyok az ilyesfajta érzelmekhez vagy kapcsolatokhoz. Soha senki nem volt, aki olyan hatással lett volna rám, mint ő. Ez a mondat már milliószor futott végig az agyamon eddig mégis újabb és újabb másnapokra halasztottam mindent.

- Rendben, osztály! - Az osztályfőnök megállt a pódium közepén egy köteg papírral a kezében. Lehajtottam a fejem és úgy vártam a fejleményeket, a frissen mosott hajam az arcomba hullott, mintegy függönyként eltakarva az arcom. - Őszintén nem erre számítottam. - kezdett bele - De nagyon örülök neki, hogy azt jelenthetem be, hogy mindenki átment. Ezzel mindenki eljöhet a nyári gyakorlatra is - felkaptam a fejem és nem hittem el amit a tanár mondott, amíg a kezembe nem került a lapom. Körülöttem mindenki ujjongott és Hannat vették körbe, mert meg akarták mutatni neki az eredményeiket. Az osztályfőnök meg sem próbáltam lecsitítani őket, én pedig csak ott ültem és bámultam a lapomat. Nem tudom, mit hittem el kevésbé azt, hogy átmentem vagy azt, hogy most szerelmet kell vallanom. Vettem egy mély levegőt aztán felálltam, megvártam amíg Seungkwan eláll az utamból, majd Hannah-t, a csuklójánál fogva húztam ki a teremből.

- Mit akarsz, Jeonghan? - kérdezte, kissé feldúltnak tűnt - Nem mondtam már egyszer, hogy ne rángass - kihúzta a kezét a szorításomból - ha akarsz valamit, szólj és saját magamtól is eltalálok idáig - dobbantott egyet a lábával, mint egy hisztis kisgyerek, mire én csak elmosolyodtam.

- Én...mondani akarok valamit! - beletúrtam a hajamba, ezzel próbáltam időt nyerni magamnak.

- Mond már! - türelmetlenkedett - Mindenki ünnepel, te meg ide rángatsz en...
- Szeretlek! - jelentettem ki, mielőtt befejezhette volna a mondatát - Ma azt mondtam magamnak, hogy ha átmegyek a vizsgán bevallom az érzéseimet és - kínomban elnevettem magam - átmentem! - Az arcát fürkésztem de először semmilyen érzelmet nem találtam rajta, majd a semmiből kezdtek el folyni a könnyei én pedig csak álltam vele szemben és azt sem tudtam, mit kellene tennem. Talán megbántottam, talán túl sokáig vártam és már nem akar velem lenni. Az is lehet, hogy soha nem is akart csak én hitettem el magammal, hogy tetszem neki. Megeshet, hogy valóban Vernon tetszik neki és most csak eszébe jutott, minden amivel eddig szívtam a vérét.

- Hülye idióta! - alig értettem, mit mond annyira zokogott
- Ne sírj... -húztam magamhoz
- Minden a te hibád, te szerencsétlen! - éreztem, ahogy átázik az ingem a könnyeitől és azt is, ahogy a samponjának az illata az orromba szökik.
- De mi a baj? - kérdeztem, már semmit sem értettem, azt hittem erre várt, azt hittem szeretné, ha együtt lennénk, erre itt zokog.
- Te vagy a baj! - a vállai reszkettek, ezért én csak még közelebb húztam magahoz.

Felnézett rám, szemei élénkebben csillogtak a könnyektől, mint valaha. - Miért kellett erre ennyi időt várnom? - ajkai lefele görbültek, miközben szemeiből még mindig csordogált a sós nedv, amit egy egyszerű mozdulattal letöröltem.

- Sajnálom, időre volt szükségem.
- Idióta... - suttogta, mire elnevettem magam
- Oké, elfogadom, így is hívhatsz Oppa helyett. - mosolyodtam el
- Idióta... - ismételte magát - Én is szeretlek - sóhajtott én pedig újra a karjaim közé húztam.

- Vissza kellene mennünk, még nem volt vége az órának - felkacagott, így megnyugodhattam, hogy végre minden rendben lesz.
- Rendben - engedtem el, de csak addig, amíg karján lecsúsztatva kezemet, összekulcsoltam ujjaink.
- Nem kényelmetlen? - kérdezte
- Micsoda? - néztem rá
- A kezednek - nevetett - túl alacsony vagyok.
- Nem, pont tökéletes - mosolyogtam rá, mire arcát elöntötte a pír.

A terem ajtajánál előre ment, de nem engedtem el a kezét. A tanár nem volt a teremben cserébe mindenki fürkésző tekintetekkel figyelt minket.
- Úgy örülök, hogy mindenkinek sikerült - szólalt meg Hannah
- Mi is, de szerintem van itt valami ennél sokkal fontosabb - vigyorodott el Seungkwan, miközben a kezeinkre mutatott.