Mi történhet akkor ha végre megkapod a lehetőséget, hogy Dél-Koreában tanulj és élj kerek két évig. Minden vágyad teljesül, nem lehet semmi nehézség nem igaz?!
( Először is sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, eléggé besűrűsödtek a dolgaim a suliban, lassan el kell kezdenem az év végi vizsga ruhámat és anyagboltokba rohangáltam szinte minden nap>< Másrészről még csak ez a 11. rész de már meghaladtuk a 1K olvasottságot. Igazán köszönöm *-* <3 )
Percekig ültem az asztalnál, talán arra vártam titokban, hogy valaki visszajön. Arra vártam, hogy ne érezzem magam ennyire üresnek,hogy ne érezzem magam bűnösnek amiért feladtam. Más is ezt tette volna a helyemben...más is...nem igaz? Ugye?! Vagy csak én? Nem akartam otthon senkivel sem beszélni, csak a szobámat akartam, a plüssömet...a fiúkat...a nevetésüket, a sok hülyeséget amit időnként már zavarónak tartottam, de nem volt szívem rájuk szólni. Mit tehetnék? Én sem vagyok több egy egyszerű lánynál...nem vagyok. A dolgaim összepakolva várták az indulást, a szobám kongott az ürességtől és ezen a zene sem segített ami a fülemben szólt a fülhallgatón keresztül. A gondolataim egyik fele itt járt, a másik fele Magyarországon. A szívem egyik fele Szöulba húzott...és a másik fele is. Újra hazamegyek és kinéznek majd, csak az a pár barátom lesz akik voltak. Újra én leszek a furcsa lány aki a koreai zenét szereti, amit nem is ért. De még mindig jobb, mint az ahogy az itteni barátaim jártak miattam.
Mégis mit tehetnék. - Jól vagy? - jött be a Nénikém, két kopogás után. Csak a szájáról olvastam le, mert a zene még mindig üvöltött a fülembe. - Persze... -mosolyodtam el már amennyire tőlem telt. A füles az ágyon landolt, ahogy kihúztam a fülemből, úgy hullott alá, mint a reményeim. - Ugye tudod, hogy a gép indulásáig meggondolhatod magad? Még semmi sem változott...mi mind a hárman szeretnénk ha itt maradnál velünk. Nem is igazán állok a mellett, hogy itt hagyj csapot- papot. A problémákat meg kell oldani, nem elfutni előlük. - Jé, egy dolog amiben egyetértetek anyával. -mosolyodtam el. Anyu és ők attól függetlenül, hogy rokonok nagyon különböznek. - Tudom- tudom, de ebben tényleg igaza van anyukádnak, ez az egy dolog amiben tényleg mindig egyet értettünk és biztos vagyok benne, hogy most is így gondolná. Rajtad múlik, de gondold át újra. Még van egy kis időd, addig sok minden változhat. - Rendben. - egyedül hagyott én meg előkutattam a vázlatfüzetem. Egész idő alatt készítettem, a fiúkról vázlatokat és a helyekről is amiket megnéztem. Ha más nem lefotóztam és később rajzoltam le. Csendben nézegettem a rajzaim amikor a telefonom hangos csengése keltett fel. Üzenetem jött. " Gyere ki, a ház előtt vagyok. Jeonghan." -Nem hittem a szememnek csak bámultam a képernyőt. Amíg egy következő nem jött. " Ne csinálj úgy, mintha aludnál, látom, hogy ég a lámpa. Ha nem jössz ki a lábtörlődön fogsz találni reggel egy halottat." - elmosolyodtam. Felkaptam a kapucnis pulcsimat ami délután volt rajtam, talán már egész hidegre hűlhetett az idő. Kisiettem a lakásból, de az ajtóban megtorpantam amikor megláttam, hogy tényleg rám vár. - Jeonghan... -suttogtam - Szia. -mosolyodott el, mintha mi sem történt volna. - Sétáljunk egyet. - Bólintottam és követtem őt, nem szóltam semmit, nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Azt sem gondoltam, hogy valaha újra találkozunk, nem hogy azon gondolkodtam volna, hogy mit mondhatnék neki. - Miért nem szóltál? - kérdezte, nem nézett rám. A fejét az ég felé fordította, mint aki arra vár, hogy az eső hirtelen esni kezdjen. - Akartam, de féltem, pont ettől...nem voltam biztos magamban. Nem akartalak titeket elveszíteni, nem akartalak átverni. - fakadtam ki - De már nem bírom tovább. - Megértem, hiszen senki nem várná el, hogy kockáztasd az épséged miattunk. - a hangjából mérhetetlen fájdalom hallatszott ki. - Nem, nem érted! - megálltam előtte, hogy ne tudjon tovább sétálni. - Engem nem érdekel a saját épségem, inkább verjenek meg százszor, nem ezerszer AeRim gorillái, de azt nem akarom, hogy Hansol után valamelyikőtöknek újra baja essen. Azt nem viselném el, ezért inkább elmegyek. AeRim megnyugszik és nektek sem lesz bajotok. - a könnyeim megint elkezdtek összegyűlni, mintha a mai napon ez az egyetlen feladatuk lenne, hogy patakként végigmossák az arcom újra meg újra. - Nem érted? Minket nem érdekel, hányszor vernek meg minket, hogy akár kórházba kerülünk, vagy ha soha többé nem tudunk lábra állni. - nem kiabált, de a hangja ijesztőbb volt, mint amit valaha hallottam. Mély, szomorú, fájdalmas, szenvedő és tehetetlen. - Ne beszélj hülyeségeket! Elmegyek, mert én nem akarom, hogy így legyen. El kell mennem. -mondtam és nem tudom melyikőnket akartam igazán meggyőzni. Magamat vagy Őt. - Tudod mit?! Csinálj amit akarsz. Elegem van, hogy mindenki csak ígérget. Menj haza és ne gyere vissza soha többé. - mondta és ott hagyott. Nem láttam mást csak a távolodó alakját, a könnyes szemeimen keresztül és nem hallottam mást csak a fák sustorgását és a fülemben visszhangzó szavait. Az egyik padra ültem és hagytam, hogy az összes érzelmem utat törjön magának. Sírtam és sírtam egészen addig amíg a fák között a nap el nem kezdett ébredezni. Akkor felálltam és haza sétáltam. Haza?! Már nem az otthonom, holnap hazautazom. 2016.03.07. Hétfő - Boldogságom utolsó napja. Amint beértem a szobámba az ágyra vetettem magam és a plafont bámultam. Hat órakor a nénikém bejött a szobába, hogy felkeltsen, úgy csináltam mintha aludtam volna, nem akartam felesleges aggodalmat okozni. Azóta egy üzenet sem jött Jeonghantól, vagy bármelyik másik fiútól. Elvesztettem őket, legalább a kapcsolatot tarthattuk volna. - Sajnálom Drágám, de nem tudom megvárni veled a gépet mégsem. Kiviszünk a reptérre de utána muszáj lesz dolgoznom menni. - bocsánatkérően nézett rám, miközben én próbáltam a torkomon leerőszakolni a reggelim. - Semmi baj. Azt hiszem sikerülni fog a felszállás, idefelé is egyedül jöttem. -mosolyogtam. - Rendben, de még mindig meggondolhatod magad. - mondta.
- Sajnálom, nem fogom. - Az éjszaka történtek után pedig főleg nem. Nehezen befejeztem a reggelim és fél hétkor már a repülőtér felé tartottunk. Ugyan azt csináltam, mint amikor először jöttem ide, Szöul utcáit bámultam, bár fáradt voltam nem engedtem a csábításnak, hogy elaludjak. Nem akartam az utolsó utamat ennyire elpazarolni. Örültem a találkozásnak Szöul. A reptérnél a nénikém még egyszer körbeölelgetett, aztán magamra hagyott. Az egyik kezemben a bőröndöm ,másikban Mr. Oroszlán aki már nem fér bele, a vállamon átdobva pedig a kis táskám, mindennel ami fontos lehet. Megkerestem a jó helyet és vártam, mert még nagyon sok időm volt az indulásig.
Vernon:
A termünk tele volt, már becsöngetésre, mégis üresnek tűnt mert az egyetlen pad amit a leginkább látni akartunk a tulajdonosával, üres volt. HanNa miatt van az is, hogy mindenki a teremben van időben és ő mégsincs itt. Senki nem hülyéskedett csak csendben üldögélt a saját padjában és próbálta elrejteni a csalódottságát. - Oppa! -jött be a terembe AeRim - Menj el! -nyögtem ki.
- Oppa, végre az a liba hazamegy és újra rám koncentrálhatsz. .- Felálltam és megragadtam az egyenruhájának a gallérját, mire az egyik testőrje elrántott tőle. Rossz helyen kötött belém, mert Coups és Jun már le is szedték rólam. A többiek pedig a másik kettőt vették kezelésbe. - AeRim, soha többé nem akarlak ennek a teremnek a közelében látni, sőt bármelyik Class 17 tag vagy Carat közelében sem. Megértetted? -fenyegetőztem.
- Oppa... - nyöszörgött - Most miért csinálod ezt? - Fogd már fel! Tönkretettél mindent! -kiabáltam, az ő hibája ,hogy elmegy és még csak időm sem volt vele lenni. - Tegnap beszéltem vele. Nem úgy tűnt, hogy teljesen biztos abban, hogy el akar menni. -mondta Jeonghan - De összevesztünk mielőtt meggyőzhettem volna. Annyira minket félt, hogy nem akar lejjebb adni a tervéből. - Ki tudja, hogy mikor indul a gépe? - kérdeztem. - AeRim? -néztem rá, mire megadta magát.
- Az egyik srác azt, mondta kilenc órakor. - elléptem tőle és anélkül, hogy kellett volna bármit is mondanom a fiúkkal együtt a repülőteret céloztuk meg. Csoportokra bomlottunk, úgy ahogy a Class 17 csoportjai vannak és külön taxival de majdnem egy időben érkeztünk meg a reptérre. -Mégis merre kellene mennünk? - kérdezte The8 azt amire mind kíváncsiak voltunk. - Szétválunk, Woozi ti mentek arra- mutogatott Coups. Wozziék pedig el is indultak. - Hoshi ti arra, mi pedig erre. -Rohamos tempóban fogyott az időnk, az óra nem kímélt minket hiába rohantunk úgy mint még soha. Öt percünk maradt, öt perc és örökre eltűnik az életemből. - Vernon! -Szólt Coups -Srácok, Wooziék megtalálták menjünk oda. -mosolygott. Átsiettünk a reptéren, velem az élen alig vártam, hogy átölelhessem és megmondjam neki,hogy nem engedem sehová. Ez a lendületem egészen addig tartott amíg oda nem értünk és ki nem szúrtam, ahogy Jeonghan ölelgeti úgy mintha nem lenne holnap. A gyomrom összeszorult, a torkom kiszáradt és legszívesebben mindenkit arrébb lökdöstem volna még akkor is ha a barátaim. Jeonghant meg főleg, láttam az arcán, hogy ez nem szimpla baráti ölelgetés. Közelebb mentem hozzá, de hiába vártam, hogy észre vegyen túl sokan állták körbe. Az arcomról lefagyott a mosoly, újra tehetetlen voltam hirtelen és ez bosszantott. Rám kapta a fejét, felém sietett és megállt előttem. - Hansol?! - mosolygott rám -Annyong! -nem mondtam semmit csak magamhoz húztam és hosszú percekig öleltem őt nem törődve a körülöttünk lévőkkel.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
