Class 17 (Hungarian)

06. - Stand Up

Amikor felébredtem, rettenetesen sajgott mindenem. Legszívesebben a takaróm alatt maradnék örökre, de sosem voltam az az ember aki felad dolgokat vagy elmenekül. Lassan kikászálódtam az ágyból. DongJoo még az igazak álmát aludta, rettentő hálás voltam neki a tegnap estéért. Csendben becsuktam magam után az ajtót és a konyha felé vettem az irányt. Elővettem a szokásos dolgokat az ebédhez és elkészítettem őket, két adag reggeli és kávéval együtt. Felkeltettem DongJoo-t is.
- Aludj inkább, nem hiszem el, hogy jó a közérzeted. - borzolta össze a hajam.
- Nem az, de nem is ezért jöttem ide. -Mosolyogtam - Gyere kész a reggeli. - Húztam fel.
- Nem akarok! - rántott vissza, én meg a mellkasán landoltam. Átfonta a karjait körülöttem éreztem ahogyan szuszog és a szívdobogását is hallottam.
- El fogunk késni. -panaszkodtam.
- Rendben. Hajthatatlan vagy...- ingatta a fejét. A gyors reggeli és felöltözés után, ami annyiból állt, hogy felhúztam az egyenruhám meg az edzőcipőm és a hajamat a lehető legjobban az arcomba fésültem. Meg kellene kérnem JiSoo-t, hogy tüntesse el a sebhelyet a szám széléről és a karikákat a szemem alól?!
Együtt indultunk el DongJooval és egészen a terem ajtóig kísért.
- Oppa jól vagyok menj órára. - mosolyogtam bár kicsit fájt ez a mozdulat.
- Rendben. Fogd ezt. - mondta, a kezembe nyomta a fülhallgatóját. -Ha AeRim megint megtalál vagy bárki csak halgass zenét és ne figyelj rájuk.
- Oké. -zsebre dugtam a kis összetekeredett zsinórt és bementem a terembe. Hírtelen mindenki a helyét kereste. Ezek szerint már tudnak az incidensről,remek. Lehajtott fejjel mentem az asztalomig és ott is az arcomba sepertem a hajam. Nem akarom, hogy kérdezősködjenek.
"Így van, tanulni jöttél nem azért, hogy barátokat szerezz..." próbáltam magamban a jó utat megtalálni. Az óra kezdetén bejött az osztályfőnökünk.
- Örülök, hogy mindenki itt van. Egy hónap múlva kerül sorra a tavaszi iskolai fesztivál. Most is részt kell benne vennünk szeretném ha kitalálnátok valamit. Tavaly a mi osztályunk volt aki a legkevesebb pénzt szerezte, ebben az évben pedig más iskolák tanulói is ellátogatnak hozzánk. Szeretném ha nem járatnánk le magunkat. -Az osztály felmorgott, nem úgy tűnt, hogy meg akarják erőltetni magukat aminek én kifejezetten örültem.
Az ebédszünetet a női mosdóban töltöttem, kezd elegem lenni a sok lányból. Hála a szerencsémnek AeRim is betalált a helyiségbe.
- Jól áll a sebhely, illik az arcodhoz.- vigyorgott.
-AeRim ne gondold, hogy félek tőled.- morogtam.
- Te pedig ne gondold, hogy ennyivel lerendeztük, ha kell minden nap megveretlek amíg el nem tűnsz. Eddig is én voltam az egyetlen lány aki igazán közel kerülhetett bármelyik fiúhoz is...ez így is fog maradni. - vicsorgott.
- Hibbant. - jelentettem ki. -Ki kell, hogy ábrándítsalak, két évig sehová sem fogok menni és az osztályból sem iratkozom ki.
-Majd meglátjuk, letörik a szarvad előbb vagy utóbb. -mondta aztán kitipegett. Leguggoltam és könnyezni kezdtem. Nem sírtam igazán csak utat engedtem a fusztrációmnak. Nem is értem miért nem adom fel és hagyok itt mindent. Jogom van hozzá, főleg ha elmondom mit műveltek velem. Nyílt az ajtó, de én nem néztem fel. Nem akartam tudni, ki az.
- Gyere! - rántott fel egy kéz.
- Hoshi?! - kérdeztem, a szabad kezemmel letöröltem a könnyeim. - Hova húzol? Órára kell mennünk.
- Csak ki innen. - mondta, erősen fogta a csuklóm, nem tudtam kiszabadulni.- Ne ellenkezz, kiveszünk egy szabadnapot. -Mosolygott. Hagytam, hogy vezessen ahova akar. Nekem sem volt őszintén túl sok kedvem itt lenni.
Egy park melletti kisboltnál álltunk meg.
- Ülj le. - lenyomott az egyik székre ami az asztal mellé volt kirakva a bolt elé és a szék karfáira támaszkodott. - Ne mozdulj! - mondta a levakarhatatlan mosolyával az arcán. Ha belegondolok Hoshival nem sokat beszélgettem még. Talán túlságosan lekötött AeRim gondolata.
A parkban kevesen lézengtek, délelőtt van, nem meglepő. Ha belegondolok azt sem tudom hol vagyok. Hosi nem sokkal késöbb két, evőpálcikával lezárt ramennel és üditőkkel tért vissza. Fogalmam sincs, hogyan ügyeskedte mindezt ide,de sikerült neki.
- Tessék, meghívlak ha már elraboltalak. - Csendben vártuk meg amíg a rámen elkészül. Aztán enni kezdtünk.
- Ó forró. - nyöszörögtem ahogy az első falat megégette a nyelvem. Hoshi csak elnevette magát és felbontotta az üditőmet.
- Mit fondoltál, hogy hideg lesz?
- Nem tehetek róla, nem vagyok még teljesen hozzászokva, hogy itt mindent extra forrón eszik mindenki. - mondtam aztán beleittam a hűs italba. Enyhén hideg volt az idő, pont olyan ahol a hideg üditő és a forró rámen is jól esik az embernek.
- Mi volt az oka, hogy idejöttél? -Kérdezte ő már rég végzett a forró étellel.
-Meg akartam tanulni a nyelvet, de Magyarországon kevés esély van, jó drágán. Azt is bevállaltam volna,de ez kapóra jött. Egy teljes évet vártam a lehetőségre. Meg persze a zene -mosolyodtam el - a kultúra, az öltözködés, a tudásvágy. Le akartam rajzolni egy két helyet úgy, hogy élőben látom. Nem csak képekkel és filmekkel akartam eljutni ide, hanem úgy, hogy midez kézzel fogható legyen.
- Megéri? - tudtam, hogy a verekedésre gondol.
-Nem tudom, őszintén tegnap éjszaka, miután DongJoo hazacipelt elgondolkodtam rajta, hogy soha többé nem jövök vissza. Nem féltem Hoshi, most sem félek csak írtózom a fájdalomtól. Nem tudom, hogy megéri e, AeRim nem viccel ha rólatok van szó. -Mosolyodtam el. Nem hibáztattam őket, mert egyszerűen nincs miért.
- Mi megvédhetünk, de mindenki azt hiszi távolságot akarsz tartani. Tudod, mi nem is értjük miért vannak ennyire oda értünk. Azt sem tudom már mikor aggatták ránk ezt az egész Class 17 dolgot. Jeonghant minden évben megválasztják az iskola hercegének, pedig csak önmagát adja...sőt nem is indult soha egy versenyen sem. Mindannyiunknak van valamiféle jelzője, mindig ott vannak a nyomunkban ami néha nagyon is fusztráló. Persze ki ne élvezné, hogy körülrajongják. Senki sem beszél róla,de te nem az első lány vagy az osztályunkban.
-De mindenki ezt mondja. -néztem fel a még mindig gőzölgő műanyag dobozról.
- Ő első óta járt velünk, de csak egy évig bírta elviselni. Őt is megtalálták. Természetesen megvédtük, hiszen mindenki kedvelte, a húgunk volt.
- Történt vele valami? - kezdtem megijedni, hogy valami szőrnyű dolog történt vele.
- Egyik napról a másikra tűnt el, azután egy héttel, hogy megígérte, hogy nem adja fel. Senki sem haragszik rá, azt rebesgetik, hogy Amerikába költözött a szüleivel, de valójában a mai napig nem tudjuk. Amit mondani akarok az az, hogy barátságosak lesznek veled, de senki nem mer majd igazán kötődni hozzád. Megvédünk, mindenki ha másképp nem is de csendben a háttérből figyelni fog rád. Tudom milyenek és mindegyikőjük szíve megszakadna ha eltűnnél. Ezzel nem kötelezlek semmire, csak szeretném ha tudnád, hogy attól, hogy nehezen nyitnak feléd, még nem akarják, hogy elmenj. De azt te is tudhatod, hogy egyszerűbb a keményet játszani, mint ha mások látnák, hogy szenvedsz. -mosolygott.
Így érthetőbb, miért húzódott el tőlem mostanában mindenki. Én nem kértem segítséget, mert makacs vagyok, ők pedig nem mernek felém közeledni, mert attól félnek egyik napról a másikra tűnök majd el az életükből.
Már csak nekem kellene eldöntenem elfutok és nyugodtan élem tovább az életem talán egy másik koreai iskolában, egy normális osztályban vagy felállok a gödörből és végigharcolom ezt a csatát úgy is, hogy előre tudom, hogy egy karddal indulok egy teljesen felfegyverkezett csapat ellen...

(Sziasztok°¬° Gondoltam újra írok nektek, hiszen másképp nem igazán kommunikálhatunk^^ Ti mit tennétek HanNa helyében, elvonatkoztatva attól, hogy a Seventeenről beszélünk. Egy csapat majdnem ismeretlen fiúért végig járnátok az utat vagy menedéket keresnétek?
Illetve ha van időtök szívesen fogadpk egy-két kritikát hiszen abból tanulhatok. )