Class 17 (Hungarian)

23. Ez a vége?

FIGYELMEZTETÉS: Szereplő halála

Nem igazán tudtam, hogy mégis mit mondhatnék. Nem mintha a tény, hogy fogjuk egymás kezét, ne lett volna elég. Mindenki nagyon jól tudta, hogy elég ideje kerülgettük egymást. Tudom, hogy Vernonnak ez egy kissé nehéz lehet most, de kivételesen nem akartam a lelkiismeretemmel foglalkozni. Nem volt egyszerű, de Jeonghan nem engedte el a kezem még óra alatt sem, így az egyetlen személy akire gondolni tudtam az ő volt. Úgy éreztem, hogy most minden a helyére került.

Szerettem volna a hátralévő időben, amit itt tölthetek boldog lenni a többiekkel. Mintha soha semmi problémánk nem lett volna. Hiszen most, hogy a vizsgák is sikerültek egy csodás nyárnak nézhetünk elébe, akkor is ha dolgoznunk kell egy hónapot a szabadban, a várostól távol. Számomra teljesen megnyugtatóan hangzik.

- Min gondolkodsz ennyire? - hajolt hozzám Jeonghan. Az arca nagyon közel volt, szinte éreztem, ahogy a lehelete simogatja az arcom.

- Csak azon, mennyire szeretek itt lenni - válaszoltam. Éreztem, hogy a közelségétől elvörösödök. Csak egy mosolyt kaptam, majd újra a tanárnak szenteltük a figyelmünket, aki idő közben visszaért a mai óra anyagának szánt papírokkal. Miután ez volt az utolsó óránk, ünneplésként a többiek el akartak menni karaokézni. Nem mintha ez meglepett volna. Nagyjából amióta itt vagyok többször jártam karaokézni, mint otthon könyvtárba. Tényleg nem volt vicc, amikor azt olvastam, hogy a koreaiak szeretnek karaokézni járni. Szerencsére Jisoo elhívta Lilly-t is, így nem egyedül kellett túlélnem a fiúkat.

Szokásos hely, szokásos szoba. Azt senki nem tudta volna eldönteni, hogy a kóla cukortartalma vagy az alkohol - amit, ahogy ez idővel kiderült úgy tudtak beszerezni, hogy Dino egyik rokona dolgozik itt, ezért nincs akadálya annak, hogy üvegszámra kapják a sojut - miatt volt-e ennyi energiánk. Szinte egymás kezéből vettük ki a mikrofont és egy percre sem hagytuk abba az éneklést. Egyre jobban éreztem azt, hogy a családommá váltak, talán túl sűrűn mondogatom ezt mostanában. Az agyam állandóan azt hajtogatja, hogy ne kerüljek közelebb és közelebb hozzájuk, de a szívem sokkal erősebb és tesz rá, hogy mi lenne a logikus. Egyre kevésbé akartam egyáltalán emlékezni arra, hogy haza kell mennem. Talán ha egy dráma főszereplője lehetnék, most teljesen indokolatlanul elájulhatnék, és amikor felébrednék semmire nem emlékeznék, így itt kellene maradnom amíg fel nem épülök.

Elmosolyodtam ezen a buta gondolaton és újra a valóságnak szenteltem a figyelmem. Nem keveset ittam az este folyamán. Amióta itt vagyok nem hinném, hogy ennyire el mertem volna engedni magam . Közös megegyezés alapján, na meg annak köszönhetően, hogy Minghao és Jun Kínából jöttek és egy lakáson osztoznak. Úgy döntöttünk, hogy náluk töltjük az estét. Nem tudom honnan varázsoltak elő ennyi takarót és ruhákat, amiből mindenkinek adtak, de ott álltam még mindig viszonylag ittasan bár már lefürödve a két fiú nappalijában és próbáltam kiszabadítani a kezem a rosszul felvett pólóból, aminek friss öblítő illata volt.

- Segítek - jött oda hozzám Jeonghan, mire csak morogtam valamit arról, hogy nem vagyok már gyerek, még ha tisztában is voltam vele, hogy azt sem tudom, hogy mit csinálok. Kihúzta az egyik, majd a másik kezemet a pamut anyag fogságából, utána megemelte azt és anélkül, hogy lehúzta volna rólam megfordította, így a címke most a rendeltetésszerű helyére került. Miközben egy szó nélkül ügyködött a ruhadarabbal, én az arcát figyeltem. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy létezik egy ilyen férfi, itt előttem, túl tökéletesnek tűnt számomra. Ha több alkohol lett volna bennem, lehet, hogy elgondolkodtam volna azon, hogy nem is valóság az, akit itt a szemeim előtt látok.

- Ülj le - utasított, mire én szó nélkül helyet foglaltam a fotelban. Körbe sem néztem, csak őt figyeltem, ahogy sürgött-forgott. A kanapéból egy ágyat varázsolt, majd elhelyezte rajta a srácoktól kapott ágyneműt. Csak egy pillanatig vettem le róla a tekintetem, amíg rájöttem, hogy rajtunk kívül már senki nincs a nappaliban. A kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen a fotelből. Vonakodva elfogadtam, azután próbáltam lábon maradni a szédülésnek és az elzsibbadt lábamnak köszönhetően.