You are my sunshine on a rainy day J.S. [Befejezett]

Prológus

Kimberly Jennings vagyok,13 éves.Imádom az életem.Nagyon sok barátom van,de csak egy legjobb,Skyler.Szinte már a testvérem.A szüleim is nagyon kedvelik.Ja tényleg a szüleim.Nagyon szeretem őket.Ők a legjobb szülők a világon.Hogy miért?Most a bőröndömbe pakolok,mert megyünk...Hawaiira.

-Kicsim gyere indulunk!-kiabált fel anya a szobámba.
-Megyek,egy perc.-még egyszer átnéztem a bőröndöm,hogy mindent bepakoltam-e,de semmi nem hiányzott.Lerohantam a lépcsőn és piros pont magamnak amiért nem estem fejre.
-Na itt vagyok.-mosolyogtam a szüleimre.
-Akkor indulhatunk is,ugye?-kérdezte anya.
-Persze.-vágtuk rá egyszerre apával.
-Várjatok!-ordítottam a szüleimre-átugrom Skylerékhez elköszönni.-jutott eszembe a legjobb barátnőm-Jöttök ti is?-néztem rájuk mire ők csak bólogattak.Anya,apa és én átmentünk a szomszédba.Igen a Skyler a szomszédban lakik.Csengettünk,Sky anyukája nyitott ajtót.A szüleink jól kijönnek egymással úgyhogy ők megölelgették egymást.
-Skyler itthon van?-kérdeztem az apukáját.
-Igen,menj fel nyugodtan a szobájában van.-mosolygott rám viszonoztam a mosolyát és amilyen gyorsan csak tudtam felmentem a drágalátos barátnőm szobájába.
-Csajszi!-ugrott a nyakamba amint beléptem az ajtón.
-Szia.-öleltem vissza.
-Na mizu?-kérdezte ugrálva.
-Elköszönni jöttem.-mosolyogtam rá mire olyan fejet vágott hogy azonnal röhögnöm kellett-Megyünk Hawaiira emlékszel mondtam neked.-nevettem.
-Jaaa!-csapott a homlokára.
-Jajj,te.Sietek vissza amilyen gyorsan csak tudok.
-Dehogy fogsz te sietni Hawaiira mentek ember.-röhögött ki.Beszélgettünk és rengeteget nevettünk.Viháncolásunkat anya hangja zavarta meg.
-Kim mostmár gyere,el fogunk késni.-még jól megölelgettem Skylert és a szüleit meg a bátyját,és már indulhattunk is.Úgy fog nekem hiányozni Sky.Tudom hogy csak egy hétre megyünk de akkor is.Mi mindent együtt csinálunk.Na mindegy még ez sem tudott lelombozni ugyanis Hawaiira készülünk.De azért kicsit félek,szeretik utazni,de a repülőt utálom.Mindig bedugul a fülem és ez olyan idegesítő.És ha lehuzan?Nem akarok meghalni.Elég szerencsétlen fejet vághattam mert apa aggódó tekintettel nézett rám a visszapillantóból.
-Kicsim minden rendben?-kérdezte anya.
-Nem.-válaszoltam neki,de látszólag nem értette,mert összeráncolta a szemöldökét-Nem akarok menni.-fontam össze a karjaimat és bevágtam a durcit.
-Jajj,kicsim erre készülsz egy hete nagyon vártam már akkor most mi a baj?-mosolygott anyukám-Biztos jó lesz.Pálmafák,szép tengerpart,napsütés.
Sóhajtottam.Igaz,hogy nagyon vártam már ezt a nyaralást,de most valahogy elment a kedvem ettől az egésztől.Jövőre nem megyek sehova.
-Unatkozok.-szólaltam meg egy perc múlva.
-Kicsim még öt perce sem utazunk.-sóhajtott apa.
-Oké akkor elfoglalom magam valamivel.-mondtam durcásan.Ők csak mosolyogtak.

Nem régóta utaztunk,olyan fél órája  lehetett.Viszonylag csend volt az autóban.A rádió halkan szólt,én hátul nem is hallottam rendesen.A szüleim csendben voltak.Egy féknyikorgást hallottam,és bevertem a fejemet apa székének a támlájába.Szilánkok repültek felém,gyorsan a szemem elé raktam a kezem,hogy azért vak ne legyek.Nem sérültem meg nagyon csak volt pár karcolás az arcomon.És akkor eszembe jutottak anyáék.Előre néztem.Bár ne tettem volna.A kocsi eleje totálkárosra tört.Anya és apa pedig csupa vér.Gyorsan előkaptam a telefonom és tárcsáztam a mentőket.Nagyjából eltudtam mondani hol vagyunk,de hangom nagyon remegett ahogy a kezem is.Fel sem fogtam mi történt.Óráknak tűnt mire megérkeztek a mentők pedig csak pár perc volt.Próbálták újra éleszteni őket,de nem jártak sikerrel.Túl sok vért vesztettek.
-Ön kisasszony megsérült?-nézett rám egy mentős.Csak ráztam a fejem,közben pedig záporoztak a könnyeim.Hogy megsérültem-e?Testileg nem.Lelkileg annál inkább.A szüleim akikkel nyaralni készültem már nincsenek többé.Észrevétlenül elsétáltam a helyszínről és leültem egy padra ami alig volt pár méterre a két összetört kocsitól.Felhúztam a térdem és ráhajtottam a fejem.Hogy mit éreztem?Ürességet.A családom nélkül senki vagyok.Egy senki.Képek ugrottak be.Vagyis emlékek.Amikor a szüleim elkísérnek az oviba és az anyukám inkább ott marad velem hogy ne legyek egyedül.Amikor az első napom van az iskolában és azt mondják nem lesz semmi baj.Amikor bemutattak Skylernek és mi azonnal legjobb barátnők lettünk.Amikor először nyertem egy díjat már nem emlékszem miből,de biztos valami részvételért járó díj volt,de ők örültek és büszkék voltak.Hova lettek ezek az emlékek?Mi lesz velem nélkülük ebben a nagy világban?Csak egy 13 éves kislány vagyok akinek szüksége lenne a szüleire.A gondolataimból egy hang zökkentett ki.
-Jól vagy?-nem mertem felnézni,de a hangja nagyon ismerős volt mintha hallottam volna már valahol,de nem élőben...A kíváncsiságom győzött.Felnéztem.És hogy ki volt ott?Egy olyan ember akivel ha nem ebben a szituációban találkozok biztos kiszakítom a dobhártyáját a sikitásommal.Ugyanis nem minden nap találkozik az ember Cameron Dallasszal.
-A...a...szüleim.-mondtam neki halkan,szinte már suttogva,és az autó roncsaira mutatva.Odanézett aztán rám.Ezt megcsinálta még kétszer majd láttam,hogy szólásra nyitja a száját,de végül nem mond semmit.Leguggol,így már szemeink egy magasságban vannak.
-Mi a neved?-kédezi mosolyogva.
-Kimberly.-mondom neki szipogva.Ekkor hangos nevetéseket hallok a hátam mögött.Hátra fordulok és ott az egész Magconból még Carter,Aaron,Taylor és akik még jöttek a turnéra: Dylan,Willie,Hunter,Brandon,a két Chris,Daniel és Jacob.Fel sem fogtam,hogy kik ők csak csendben ültem amikor Cameron megszólalt.
-Srácok ő itt Kimberly.-mondta mosolyogva nekik.Mindenki köszönt,de nem igazán értették,hogy mi történik vagyis az arckifejezésükből ezt vettem le.Én csak intettem.Úgy elmondtam volna anyának,hogy találkoztam a Magconnal még akkor is ha azt sem tudja kik ők.Ahogy anyára gondoltam magától folytak a könnyeim.
-Na gyere ide.-mondta Cameron és megölelt.A nyakába csimpaszkodtam.Biztos úgy nézhettem ki minet egy majom,de nem nagyon érdekelt.Cameron minden nap fanokat ölelget úgyhogy szerintem nem esett nehezére megölelni engem.
-Van hova menned?-húzódott el tőlem-Mármint...van valakid aki...ahol lakhatsz?-nézett rám.Sóhajtottam és megráztam a fejem.Ahol laktunk oda nem akartam vissza menni.Képtelen lettem volna.Túl sok ott az emlék.Nem akarok úgy élni,hogy bárhová nézek elbőgöm magam.Persze emlékezni akarok a szüleimre,mert nagyon szerettem vagyis még mindig szeretem őket,de nem nem tudnék abban a házban élni.
-Velünk lakhatsz...vagyis most turné van,de szerintem elfér mégegy ember ha nem zavar a sok utazás.-mondta mosolyogva Aaron. Úristen,hogy én a Magconnal?Még álmaimban sem mertem erre gondolni,de lehet,hogy nem mindenki szeretné.
-Az jó lenne köszönöm,de nem akarok a terhetekre lenni.-feleltem szomorúan.
-Nem lennél a terhünkre.Ugye srácok?-fordult a fiúk felé Taylor.Megrázták a fejüket.Úristen a Magconnal fogok lakni,de úgy hiányoznak a szüleim.
-Gyere!-tárta szét a karjait Taylor.Most öleljem meg?Megöleltem a lábaimmal pedig átkulcsoltam a derekát.Ezt már láttam sok videóban ahogy a rajongók futnak a fiúkhoz és ugyanezt csinálják.Miért voltak velem ilyen közvetlenek?Nem értem.Más ember már rég elsétált volna mellettem de ők befogadtak,szó szerint.Náluk fogok lakni de még csak pár perce ismerem őket.Oké,hogy a képernyőn keresztűl már sokszor "találkoztunk",de ez így most más,nagyon más.A fejem Taylor vállába fúrtam.

Nem akartam látni a világot.Haragudtam arra a baromra aki lefékezett előttünk és elvette a szüleim életét.Haragudtam a szüleimre,amiért itt hagytak.Haragudtam magamra,amiért túléltem ezt a balesetet.Haragudtam a világra,amiért ilyen kegyetlen.