Kezdetek hajnala

18. fejezet

   - Nektek teljesen elment az eszetek? Damonből kinézem, de belőled.
Ez így folytatódott még jó darabig. Leó kiabált, én meg csendben maradtam és iszogattam a vért. Ezzel is bosszantottam, de nem akartam veszekedni, ha azt vesszük, igaza van, tényleg őrültségre készülök.
- Baromi nagy tévedésben élsz! A testőrök nem azért vannak, mert gyengék vagyunk, hanem mert párfősnél több csoporttal már nehéz felvenni a küzdelmet. A fővámpírok általában az erősebbek, főleg az idősek. - A szemet forgattam, ennyit azért csak tudok.
Tenyerébe temette az arcát és így ült pár percig némán. Azt hittem végre végzett, de hirtelen felnézett, méghozzá fenyegetően.
- Ha kell, idehívom Evet!
- Nem tennéd meg.
- Ebben ne légy biztos! – gúnyolódott. – Ha Eve idejön garantáltan leállsz.
- Várjunk, ti nem is tudjátok? – Mindketten Christian felé fordultunk, akinek a tekintete közöttünk cikázott. – Matt Evet gyanúsítja, vagyis hát olyan dolgokat hozott fel, amik után ez merült fel a tanácsban.
- Mi értelme ennek? – kérdezte Leó. – Hogy akarja Sztellát visszajuttatni?
- El akarnak minden vezetőt intézni, pár kivételével gondolom. Így teljesen mindegy mit talál ki, míg az eltereli a figyelmet róluk. Szerintem van egy szép nagy hadseregük, ami hamarosan lecsap. Szóval már ezért is gyorsan kell lépnünk.
- Pontosan, nekünk! Nem egyedül megöletni magadat – csapott dühösen az asztalra.
- Az istenért, túl fogom élni, értsd már meg! Erősebb vagyok, mint amilyennek Matt ismer, plusz arra számít, hogy félek használni az erőmet és ez nagy előnyt fog jelenteni nekem.
- Na ja, mert olyan ügyesen összeszedted magad? Gondolj vissza az őrháznál történtekre! Nem úgy néztél ki, mint aki teljesen irányítás alatt tudja tartani saját magát.
Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak valamivel, de be is csuktam. Eddig nem akartam arra az esetre gondolni és valahogy sikerült is kizárnom. Ám most minden másodperc előjött és közel sem volt jóleső érzés. Megöltem valakit, aki hiába érdemelte meg a halált, régen ember volt. Én pedig amúgy se dönthetem el, hogy kinek kell meghalnia. Ehhez képest alig hezitáltam valamennyit.
Lesokkolva meredtem Leóra, ahogy értelmet nyertek szavai. Eszembe jutott milyen düh árasztott el a vámpír iránt és mennyi mindent képes lettem volna megtenni vele. Hányingerem támadt, éreztem, hogy pillanatok múlva visszajön minden ezért gyorsan leszaladtam a mosdóba. Épp odaértem és már hánytam is, semmi nem maradt bennem. Kiöblítettem a számat, megmostam az arcom hideg vízzel majd lerogytam a kőre, arcomat a hűvös csempének nyomtam.
Holtestek látványa kínzott, mindenkié, akit az utóbbi két hónapban láttam. Szemeimből ömlöttek a könnyek megállás nélkül. Rosszul voltam saját magamtól. Majdnem hidegvérrel öltem meg valakit, mégis mi ütött belém?
Nyílt az ajtó, Christian lépett be és leült mellém, magához húzva. Hiába ismertem alig, megnyugtatott a jelenléte.
- Szörnyeteg vagyok – suttogtam két hüppögés között.
- Dehogy is – simogatta nyugtatólag a hajam. – Csupán előjöttek a vámpír ösztöneid. Vagy a vángel tulajdonságaid – tette hozzá bizonytalanul.
- Te ott se voltál. Leó arcán is látszott a döbbenet.
Mindkettőjüknek igaza van. Mindegy, hogy a vámpír, vagy a vángel énem, de valamelyik befolyásol.
- Mert másmilyennek ismer. De te se láttad őt vadászni, különben ő is szörnyetegnek lenne nevezve. Most viszont tedd ezen túl magad, ha véghez akarod vinni, amit elterveztél. Mert, ha nem tudod elfogadni, hogy fogod megölni Mattet?
Majdnem rávágtam, miszerint ez képtelenség ilyen állapotban, amilyenben vagyok, amikor valami furcsa tűnt fel.
- Szerinted jó ötlet?
- Viccelsz? Borzalmas – kuncogott fel. – Ugyanakkor elhiszem, hogy képes vagy rá, és valljuk be, erre van szükség, ha el akarunk érni valamit.
Milyen jó, hogy más hisz bennem, de én magamban nem tudok.
- Azt hiszem, pihenek egyet – tápászkodtam fel és megmostam megint az arcom.
Nem akartam felmenni a szobámba, ezért a nappaliban feküdtem le a kanapéra. Azt hittem esélytelen lesz az alvás, ennek ellenére hamar álomba merültem, ami annyira nem is csoda a hosszúra nyúlt és kimerítő nap után. Természetesen most se jutott sok nyugalom nekem, mivel egyből megéreztem a boszis álmok jellemzőit.
Hosszú folyosón álltam egyedül. A falak egy kastélyba illettek és még sohase láttam. Ez bizakodással töltött el, talán tényleg sikerül megölnöm Mattet és utána kerülök erre a helyre valahogy. Persze ez csak egy reménykedő, kósza gondolat volt.
Elindultam, a lépteim zaja visszhangzott a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. Sehol egy ajtó, ablak vagy elágazás, de ez most kicsit se ijesztett meg. Úgy éreztem magam, mintha a nyugalom szigetére kerültem volna. Aztán hirtelen a semmiből egy ablak került elém, ami csodaszép kertre nézett. Épp a virágokban gyönyörködtem, amikor megpillantottam egy alakot a kert közepén álló fa mellett. A napsütésben fürdő tájtól teljesen elütött az őt körülvevő halvány sötétség. Mindennek ellenére valami oknál fogva magához vonzott és az árnyaktól se hittem, hogy gonosz.
Az ablakból eltűnt az üveg, így át tudtam ugrani a párkányon és elindultam az idegen felé. Teljesen megbabonázott a szín kavalkád, a virágok csodás édes illata és a lágy, kellemes kántálás hangja. Épp ezért egy időbe bele tellett mire leesett, hogy hiába megyek előre a fa és a mellette ácsorgó alak egy centivel se lettek közelebb hozzám. Értetlenül hátrapillantottam, de az ablak már messze volt tőlem. Amikor visszafordultam dühös szempárral találtam szembe magam és egy pillanat múlva minden eltűnt.
A szemeim felpattantak, ébredésem okát keresve, de teljes csend vett körül. Próbáltam visszaemlékezni az ember arcára, azonban minden erőlködésem sikertelennek bizonyult. Biztos voltam benne, hogy a boszorkányoknál jártam, de nem értettem miért lett vége ilyen hirtelen mikor olyan jó érzés árasztott el azon a helyen. Aztán újra éreztem azt a dühös pillantást. Az idegen dobott ki, egyből tudtam, hogy ez az igazság, amint eszembe jutott. Vajon hogyan képes erre?
Így már nem is furcsa, hogy Eve hiába kutatja őket. Ez után az álom után egyértelmű, hogy nem szeretnek minket. Bár Eve egyszer se mondta, hogy kihajították az álmából. Lehet nem tudták kicsoda, vagy pontosabban ki volt.
- Minden oké? – kérdezte Leó, akit eddig észre se vettem.
- Naná – ásítottam. Az órára pillantottam, háromnegyed órát aludhattam körülbelül, mivel este hét múlt.
Kivágódott az ajtó és Christian viharzott be rajta két másik vámpírral.
- Baj van. Elmentem, hogy beszéljek Jordannel, de nem sikerült találkoznom vele. Összehívtak egy tanácsot, amiről senki se árult el semmit. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy vajon miről lehet szó. Treyt elküldtem a többiekért, szükségünk lesz rájuk. – Trey volt az egyik őr.
Szótlanul meredtem magam elé és próbáltam felkészülni lelkileg. Miután megcsináltam, ráérek összeroppanni. Vagyis hát nem teljesen, mert akkor következik Sztella és a boszorkányok segítségére se számíthatunk. Bezzeg az a liba talált magának egy segítőt.
- Cathy, kérlek! – nézett rám esdeklően Leó.
- Már nincs visszaút – mondtam közönyösen. – Elértem a célom, összefogtak ellenem és hamarosan el is indulnak értem. Szerinted miért?
- Megoldjuk máshogy.
Megráztam a fejem és felálltam. Felvettem a kabátomat meg a cipőmet.
- Várjuk meg őket kinn.
Már nyitottam volna a bejárati ajtót, amikor eszembe jutott valami. Felszaladtam a konyhába a törvénykönyvért. Amit Leó kivett a kezemből, mikor kiléptünk a ház elé.
- Nyugi, csak bele akarok nézni – forgatta a szemét hezitálásomon. – Hátha félreolvastál valamit.
Tudtam, hogy az utolsó pillanatig fog próbálkozni és ez elkeserített. Meg el is bizonytalanított. A gyomrom egyre jobban kavargott, az agyam pedig más terven gondolkozott. Ezért egyfolytában azt ismételgettem magamban, hogy sikerülni fog, erős vagy.
Pár perc múlva megérkeztek a többiek és heten voltak öt helyett. Az egyik felem örült, a másik viszont gúnyosan suttogta: „Mindegy hányan vannak melletted, egyedül kell harcolnod.".
Mindenki bemutatkozott, én meg nyugis mosolyt erőltettem az arcomra, de meg se hallottam szinte a szavakat.