Kezdetek hajnala

19. fejezet

Mikor mindenki körénk gyűlt és helyre állt nagyjából a rend körülnéztem és felemeltem a hangom, hogy kiadjam a parancsot.
- Mérjük fel a károkat! Utána meghallgatjuk Matt vallomását.
Sokan elvonultak, az őrök meg munkához láttak.
- Szívesen megölném, de neked kell végezned vele, ugye tudod? – szólalt meg Madie.
Bólintottam, de nem néztem rá, hanem Leót és a többieket kerestem. Amennyire vissza akart tartani Mattől igazán meglepő, hogy a támadáskor meg teljesen felszívódott.
- Matt, el kell keserítselek. A csapatod éppen olyan szánalmas és szerencsétlen, mint te – lépett Jordan hozzánk gúnyos mosollyal.
- Nevess csak, úgyis mind holtan fogjátok végezni.
- Egyszer biztosan, de te már nem fogod látni.
- Hol van Leó? – kérdeztem idegesen.
- Neked se vág valami gyorsan az agyad. A balhé kitörése után szinte azonnal elmentek elintézni egy fontos dolgot.
Sértetten néztem rá, de még a válasza után is lassan esett le a dolog. Jackért mentek, akire valószínűleg most alig vigyáznak, mert Matt emberei itt voltak. Egy rettenetes gondolat kúszott a fejembe, miszerint mi van, ha megölték hisz lehet úgy vélték már nincs rá szükségük, de ezt gyorsan elhessegettem.
- Épp más terelte el a figyelmemet – vágtam vissza durcásan, de a gondolat, hogy Jack hamarosan megint szabad lesz, felvidított. Történhet ennél jobb?
- Mit csinálnak? – érdeklődött Madie. Jordan válaszolt neki tömören, nekem még most se sikerült teljesen rendbe szednem magamat.
- Minden oké? – hajolt hozzám Jordan.
Bólintottam, de egyáltalán nem éreztem magam jól, inkább úgy, mint akit összevertek –, ami történetesen pont igaz is -, agyilag kikapcsoltak majd egy hatalmas zűrzavar közepére raktak.
- Szerintem sokkos állapotba került – grimaszolt Madie. – Egyszer mutat normális életjeleket, máskor nem.
Szúrósan rápillantottam, de nem mondtam semmit. Lehet igaza van, ez sok volt nekem egyszerre. Pillanatnyilag tényleg nem éreztem magam képesnek semmire.
- Egy perc és jövök – hagytam ott őket mielőtt bármit válaszolhattak volna.
- Igyál egy kis vért, ráférne az orrodra – szólt utánam Jordan.
Visszamentem a házba, aztán fel a fürdőszobába. Hideg vizet fröcsköltem az arcomba, hátha magamhoz térek. Elszörnyedtem az arcomtól belenézve a tükörbe. Az orrom nagyon csúnyán nézett ki, hozzáértem, de azonnal fel is szisszentem a fájdalomtól. Ennek tényleg kell a vér, viszont nem kellene helyrerakni, hogy jól forrjon össze? Mert ha igen, én erre egyedül képtelen vagyok. A többi sajgó testrészemet már meg se akartam nézni.
Könyökömmel a csapra támaszkodva lehajtottam a fejem és próbáltam leküzdeni a rám törő remegést. Még ki kell bírnom egy darabig, aztán ráérek foglalkozni az elkövetett tetteimmel.
Mikor aránylag lehiggadtam felnéztem és az orrommal kezdtem foglalkozni. Nagy levegőt vettem majd összeszorított fogakkal kitapogattam a csontot, viszont mikor helyreraktam felsikítottam a fájdalomtól. Mit se törődve az összevérezett dolgokkal leszaladtam a konyhába és feltéptem a hűtő ajtaját. A hűs levegő jól esett, így leültem a nyitott hűtő elé és felbontottam egy üveg vért. Olyan gyorsan húztam le a felét, mintha ez azonnal meg is gyógyítana. A fájdalom viszont tényleg csökkent, bár ez lehet inkább attól volt, hogy a mennyei íz töltötte ki az agyam.
Ráérősen ücsörögtem a vért kortyolgatva, nem akartam visszamenni és amúgy is eltart még egy darabig, míg ellenőriznek mindent, eltüntetik a halottakat és megállapítják, ki halt meg közülünk, vagyis inkább azok közül, akik a Fellegzuhatagban voltak alapból. Utána azt is kideríthetik, hogy kik az árulók.
Eszembe jutott, hogy még mindig a pincében van a volt kinti őr. Ő jó lesz bizonyítéknak és segítségnek is. Magam se értettem miért, felálltam és elindultam lefelé. Már az edzőterem ajtajánál álltam, amikor megtorpantam. Végül is mi bajom lehetne? Ezzel a kérdéssel benyitottam és körülnéztem.
Bal oldalt volt kiláncolva a falhoz, most azonban csak a maradványát láttam, ami megmaradt belőle miután megölték. Felfordult a gyomrom és kihátráltam a szobából. Biztos valaki a támadók közül intézte el, hogy semmit se mondhasson. Ezzel mondjuk már elkésett, de a tanács előtt nem fogjuk tudni felhasználni.
- Cathy – kiabált Jordan fentről, mire felsiettem a lépcsőn. Aggodalmasan mért végig, mintha arra számított volna, hogy valami bajom esett. – Mit kerestél lent?
Megvontam a vállam. – Megölték – mondtam közönyösen.
- Ez várható volt, azt hiszem. – Az arcára mosoly költözött. – Megjöttek, a testőrök szárnyában vannak.
Elindult én pedig azonnal követni kezdtem. Minden a háttérbe húzódott és pillanatnyilag csak örültem, hogy viszontláthatom Jacket.
Az őrök épületében csak páran voltak, akik ezt a részt fésülték át nyomok után kutatva. Aki meglátott minket az kíváncsian nézte, hová megyünk. Követtem Jordant a harmadik emeletre, aztán egy hosszú folyosón addig az ajtóig, amin Christian neve állt.
A tekintetem átsiklott mindenen a szobában és az ágyon fekvő Jacken állapodott meg. Közel sem nézett ki jól, ha ember lenne valószínűleg már halott volna. Eszméletlenül feküdt, ruhája megviselten, szakadtan lógott rajta és a sok sebe közül néhány jelenleg is vérzett.
- Nem kéne gyógyulnia? – kérdeztem kétségbeesetten, ahogy melléléptem.
- Jó pár napja nem kaphatott vért, ezért nem javul – magyarázta Leó. Rápillantottam és szemügyre vettem.
- Ti jól vagytok?
- Persze, csak ketten voltak vele, sima ügy volt.
Megnyugodtam és visszafordultam Jack felé. Már épp meg akartam kérdezni, hogy miért nem adnak neki vért, amikor kinyílt az ajtó. Odakaptam a fejem, egy vámpír lépett be a karjaiban egy ájult nővel.
- Mi a...?
- Friss vérre van szüksége – fogta meg a karom Leó és elhúzott a falhoz.
- De... - kezdtem volna tiltakozni, azonban Jackre pillantva elhallgattam. – De akkor sem ölhetitek meg – fakadtam ki.
- Jól van, épségben visszavisszük majd, oké?
Kelletlenül bólintottam, elvégre most Jack életéről van szó, nem állhatok le hisztizni. Viszont nem tudnám végignézni egy ártatlan ember megölését.
- Hívd fel Evet! – nyomta a kezembe a telefonját. – Damonnel majd beszélek én, de ha akarod őt is felhívhatod.
Idegesen néztem, ahogy próbálják felébreszteni Jacket, miközben kikerestem Eve számát a névjegyzékből. Leereszkedtem a szőnyegre, míg a telefon kicsöngött.
- Szia – hallatszott Eve hangja.
- Helló, Cathy vagyok.
Legelőször beszámoltam neki mindenről. Természetesen tőle is megkaptam, hogy elment az eszem, amiért ilyenbe belemegyek mikor meg is halhatok. Azt is elmondtam neki, hogy szerintem Matt miért nem tudott Sztelláról beszélni, de a boszorkányokat konkrétan nem mondtam ki. Igaz Leó, Jordan és Christian kivételével mindenki kiment, de sose lehet tudni, ki hallhatja meg. Ezt alaposan megtanultam a vámpírok között.
Amellett érvelt, hogy el kell mondanom a tanácsnak ezt a boszorkányos ügyet. Mivel ha titkolózni kezdek, nem számíthatok a követésükre. Egyet kellett vele értenem, senki se tekintene rám jó szemmel, ha az érveimet Matt szótlanságával kapcsolatban megtartanám magamnak.
- Jól van? – kérdezte egyből Eve, amikor elmondtam, hogy Jacket visszahozták.
- Rendbe fog jönni, épp etetni próbálják – grimaszoltam.
A telefon másik végéről hallatszott, hogy Eve megnyugodva fújja ki a levegőt. Én a többieket figyeltem. Jack nem tért magához teljesen, viszont a fogai az ember nyakába mélyedtek és egyre csak szívta.
- Nem örülsz túlságosan a látványnak, igaz?
- Nem – válaszoltam tömören. - Arra mi újság? – kérdeztem elterelve a szót.
- Minden szuper, már nagyon közel járunk.
- Na, az jó – próbáltam lelkesedni. – Hogyhogy?
- Álmomban ráleltem egy kis versikére, ami elvezet hozzájuk. – Kis szünet után lehangoltabban folytatta. - De még nem sikerült megfejtenem.
- Sose kedveltem a verselemzést, de ha elmondod, gondolkozunk mi is rajta – ajánlottam fel.
- Öhm... Az nem fog menni. Egyszerűen nem tudom felidézni egy szavát sem. Valószínűleg direkt úgy csinálták meg, hogy csak azok tudják őket megtalálni, akik egyedül meg tudják fejteni az álmokat.
- Milyen meglepő – mondtam gúnyosan. Közben egyre jobban kezdtem aggódni, hogy megölik véletlen a lányt, mivel Jack még mindig szívta a vérét. – Eve, ha rájuk bukkantok, szóljatok azonnal, addig el ne menjetek, míg mi oda nem érünk!
- Mi a baj? – Természetesen kapásból rájött.
- Rossz érzésem van. Annyira nem bízom bennük.
- Ha jól sejtem ennek van valami a hátterében. Szóval ki vele!
Nagyot sóhajtottam.
- Álmomban ott voltam, viszont egy sötét idegen kirepített – nyögtem ki végül. – A gyűlölködő pillantása pedig egyértelművé tette, nem vagyok kívánt vendég. – Még most is beleborzongtam, ahogy felidéztem tekintetének intenzitását.
- Biztos azért, mert tudják ki vagy – mondta rövid csend után Eve.
- Aha, szerintem is. Viszont neked mennyire örülnének azután, miután kiderül, mi voltál? Vagy miután beállítok én meg a vámpír haverjaink?
- Jól van – jött a beletörődött válasz. – Nem teszünk semmit nélkületek.
- Ezt akartam hallani – mondtam győzedelmesen.
- Megmondanád Jacknek, hogy majd hívjon fel? – kért Eve. – Meg Leó és Kordit – suttogta a telefonba, aztán valami puffanás hallatszott. – Héé... Bocsi, csak valaki itt mellettem nem képes felnőtten gondolkozni. – Még egy puffanás, aztán nevetés.
- Hagyom, hogy elintézzétek a hajtépést – mosolyodtam el én is halványan. – Szia.
- Szia – köszönt el.
Miközben cseverésztem befejeződött az „etetés" és lefektették a lányt, akinek a színe sokkal sápadtabb volt, mint mikor idehozták. Jack sebei viszont már nem véreztek, és néhányon kezdett mutatkozni a gyógyulás jele.
- Ideje lesz a vallatásnak – jött mellém Jordan.
- Nem pihenhetnék? – döntöttem hátra a fejem, hogy felnézzek rá.
- Gondoltam fel szeretnél készülni indulás előtt. Jacknek amúgy is időre van még szüksége a felépüléshez.
Bólintottam és feltápászkodtam a földről. Azért még mindig sajgott a testem rendesen, főleg a rövid pihenés után.
- Tudod, mit kell tenned?
- Damon felvilágosított és ötletekkel is ellátott – grimaszoltam visszaemlékezve. Mi vár rám te jóságos ég? Át kell mennem egy gonosz ribancba és alaposan megkínozni Mattet, közben meg még vágjak olyan fejet, mint aki élvezi. Előre hányingerem volt.
Átadtam Leónak Eve üzenetét, aztán Jordannel és két őrrel elindultunk vissza a házamba. Felmentem letusolni, de a hajam megmosását ki kellett hagynom, mert a szárítása sok időt elvenne. Pedig ráfért volna, mivel koszos lett a harctól. Végül összefogtam lófarokba, felöltöztem és csatlakoztam a többiekhez.
Jordan már elment, míg készülődtem, hogy összehívjon mindenkit. Így mikor átértem a nagyterem tele volt vámpírokkal. A hely megint másképp volt berendezve, ezúttal középen egy kínzópad szerűség, rajta Matt, körülötte pedig a közönség. A bejárattal szemben ott volt a tanács legelöl.
Hirtelen elöntött a pánik, megtorpantam és nem tudtam magam rávenni, hogy továbbmenjek. Mindez azonban csak egy röpke másodpercig tartott. Mélyen beszívtam a levegőt és legyűrtem az érzéseimet. Képes vagy rá! - biztattam magam. Képesnek kell lenned rá!
Nagyot nyeltem, aztán folytatva utamat üdvözöltem mindenkit. A hangom szerencsére most se hagyott cserben. Kifejtettem mindenki előtt, hogy pontosan mivel vádolom Mattet. Aztán megkérdeztem Mattől, hogy beismeri-e abban reménykedve, igent mond rá és ezzel megúszom könnyen a dolgokat, de természetesen nem tette.
Beszéd közben alaposan szemügyre vettem a kínzópadot, hogy beazonosítsam, mivel van dolgom. A gyomrom már akkor elkezdett kavarogni, amikor rájöttem miket lehet ezzel csinálni.
Te akartad, gondoltam Mattre nézve fagyosan. A karjai oldalra voltak kifeszítve, tenyérrel felfelé. A vasléc, amin rajta volt, úgy volt elkészítve, hogy különböző helyeken le lehetett hajtani. Borzongás futott végig a gerincemen mikor odaléptem jobb karjához és beállítottam a könyökénél. Ezek után csak annyi volt a dolgom, hogy nyomjam lefelé a végét.
Elkezdtem, de oda se akartam nézni. Sose gondoltam volna, hogy egyszer meg fogok kínozni valakit és főleg nem ennyi ember előtt. Már tényleg semmivel se vagyok jobb a vámpíroknál.
Matt állkapcsa megfeszült, de egy hang se jött ki a száján, miközben a keze egyre természetellenesebb formába állt. Hiába utáltam, hiába éreztem iránta mérhetetlen gyűlöletet az erőm kezdett cserbenhagyni. A levegővel rásegítettem és tovább nyomtam le a vasrúd végét. Hallottam a csontok törését, majd átszakították a bőrt, egyre több hús látszott ki.
A gyomrom teljesen felkavarodott a látványtól és attól féltem mindjárt elhányom magam. Azonban eközben az egyre nagyobb tócsában gyűlő vér rám hozta a vérszomjat. A számban összegyűlt a nyál, megbabonázva kezdtem nézni a csöpögő vért. Egyedül annak köszönhettem, hogy nem vetettem rá magam Mattre és nem kezdtem szívni a vérét, hogy egy részem undorodott tőle.
Végül minden megadta magát és könyöktől lefelé leszakadt a karja.
- Még most se akarsz beszélni? – néztem Matt szemébe.
- Menj a pokolba!
- Csak utánad – vetettem rá egy mosolyt, majd a másik kezéhez sétáltam. – Ettől is meg akarsz szabadulni?
- Csinálj bármit, úgyse fogok beszélni – mondta gúnyosan. – Minek, úgyis meghalok.
Dühösen fújtam egyet. Tisztában van vele, hogy milyen érzés ez nekem és ki is használja. De neki jobban fáj, szóval nézzük, meddig bírja. Volt egy kisasztal a fejénél, amin különböző dolgok voltak, de nagyjából egyiket se szerettem volna kipróbálni. Megfogtam egy egyszerű kést.
- Szólj, ha mégis a beszéd mellett döntesz.
Mellkasába vágtam és húzni kezdtem a pengét egészen a szívéig, ahol aztán egy gyors mozdulattal beleszúrtam. Ezen a ponton már nem bírta visszafogni magát és felüvöltött fájdalmában. Persze azon kívül, hogy oltárira fájt neki nem halt meg tőle, mert nem fából van a kés.
Kihúztam a pengét, de a seb nem gyógyult elég gyorsan engem pedig az előzőnél is jobban öntött el az éhség. Megnyaltam az ajkaim és a következő pillanatban már pár milliméterre voltam a sebtől, a nyelvemmel pedig megnyaltam. Az agyamat betöltötte a vörös köd és csak a hidegvér mennyei ízére tudtam gondolni. A fogaim húsba mélyedtek és szívni kezdtem, legszívesebben eltávolítottam volna mindent az útból, hogy közvetlenül a szívére tapadhassak. Az ujjaim a sebbe mélyedtek, hogy utat vájjanak.
Matt üvöltéssel keveredett röhögése térített vissza a valóságba. Hátraugrottam és ledöbbenve néztem, hogy mit tettem. Majdnem öklendezni kezdtem, mikor leesett, hogy egy teremnyi szempár szegeződik rám. Letöröltem a számról a vért és megpróbáltam összeszedni magam, mintha ez lehetséges lenne.
Matt szórakozva nézte, ahogy visszamegyek hozzá, úgy mozogtam, mint egy zombi, szóval volt is rá oka. Kizártam az agyamból mindent, hogy csak az üresség maradjon és semmi se tudjon átférkőzni a burkán, míg egyedül nem leszek.
- Valld be! – mondtam halkan, de annál parancsolóbban.
Megrázta a fejét, nekem meg teljesen betelt a pohár. Gyorsan túl akartam esni mindenen, nem itt szórakozni még mit tudom én meddig. Csak arra vágytam, hogy kihányjak minden csepp vért, amit az imént lenyeltem. Úgy éreztem szétterjed bensőmben és megfertőz, mint egy méreg. Így gondolkozni kezdtem mi az, amitől biztosan megered a nyelve.
Hát persze, jutott eszembe a tökéletes ötlet. Ezzel legalább azt is bőven visszakapja, hogy átvert és kihasznált. Én meg képes voltam teljesen belezúgni, és a szerelem árnya még mindig ott volt a háttérben.
Gonosz mosollyal felemeltem tűztől izzó tenyeremet, majd megmarkoltam férfiasságát. Az eddigieknél is fájdalmasabb, torz üvöltés hagyta el a torkát.
- Elééég... - nyögte ki nagy nehezen. Elhúztam a pillanatot mielőtt befejeztem és várakozóan ránéztem. – Elmondok mindent, ha utána gyorsan végzel velem – hadarta.
- Oké, de csak próbálj meg valamit is elhallgatni, vagy hazudni és... - lóbáltam meg a kezem a mondat befejezése helyett.
- Jól van – bólintott és úgy nézett rám, mint, aki nem is ismer. – A vángel igazat mondott. Én is azok közé tartozok, akik el akarták fogni, kivégezni a tanácstagokat és aztán megszerezni a hatalmat. Az apám állt volna a második helyen, amit magamnak akartam, ezért az embereimet megbíztam azzal, hogy megöljék.
Bevallotta, hogy ők állnak a többi gyilkosság mögött is, felsorolta azoknak a testőröknek a nevét, akik közéjük tartoznak. A többiek persze nem szerepelnek a nyilvántartásban, így azoknak a nevével nem értünk semmit. Sztelláról pedig képtelen volt beszélni, ahogy a boszorkányról se tudott. Így magamhoz vettem a szót, hogy bevalljam a saját titkaimat is.
- Az egész mögött Sztella Alvar áll, őt pedig egy boszorkány segíti, vagy több, nem vagyok tisztában a részletekkel. Tudom jól, hogy a többség nem hisz a létezésükben, de igenis élnek és Sztella boszorkánysággal akarja visszaszerezni a vángelek erejét, hogy aztán ő uralkodhasson örökké. Ezt azonban Matt képtelen megerősíteni, mert a boszorkány valamilyen varázslattal elérte, hogy ne tudjon róluk beszélni. De ezzel elkéstek, mert tudjuk. – Ebben az egyben hatalmasat hibázott Sztella, mert csak azután bűvölték meg Mattet, hogy én elszöktem, előtte ugyanis még tudott róla beszélni. Bár, ha én nem jöttem volna rá, Damon akkor is tudta. - Mellesleg hamarosan fel fogja fedni magát, ebben biztos vagyok, nem lesz értelme rejtőzködnie, így hogy mind tudunk róla. – Kis szünetet tartottam, közben végigjártam tekintetemmel az egész termét. – Még valamit el kell mondanom. Eve Lengua keresi a boszorkányokat, és ha megtalálja, személyesen fogok elmenni hozzájuk, hogy a segítségüket kérjem. Így ezennel egy törvényt is kijelentek! Aki megtámad egy boszorkányt, arra súlyos büntetés vár, ez persze nem igaz azokra, akik Sztellának dolgoznak, de akkor is tilos ölni! – Matt felé fordultam. – Akarsz még valamit mondani? Esetleg megcáfolni az általam mondottakat?
- Nem.
- Óh, a ma estéről még nem is beszéltünk – jutott hirtelen az eszembe. – Meg Jackről sem.
- Jack Alud nem halt meg, egy másik testőr volt az – kezdett beszélni Matt beletörődött hangon. – Jacket elraboltam, hogy el tudjam fogni Cathy vángelt, de nem sikerült a tervem. Aztán miután visszajött a vángel, szerveztem egy támadást, ami a végső lett volna, de nem úgy alakult, ahogy elterveztem.
- Mivel Sztella átverte – tettem hozzá. – Akar még valaki kérdezni valamit Matt Zeklostól, vagy végrehajthatom a büntetését? - Senki se szólalt meg. Bólintottam és megfogtam az asztalon heverő fakarót. – Vángel hatalmamnál fogva halálra ítéllek – néztem Matt szemeibe.
Bevittem a halálos szúrást, a már majdnem begyógyult sebbe. Viszlát, gondoltam némán és néztem, ahogy a teste összeaszalódik, a bőr, a hús eltűnik a csontokról és alig marad belőle valami. Itt van hát a férfi, aki belopta magát a szívembe.
Felnéztem, biccentettem a tanács felé, aztán hátat fordítottam és kivonultam a teremből. Egyedüllétre vágytam ezért elsétáltam a kis tóhoz. A fákról lehullottak a virágok, halottnak, szomorúnak tűntek így csupaszon, de legalább passzoltak a hangulatomhoz.
Szórakozottan lépkedtem a víz tetején, egészen be a tó közepéig, ott aztán elengedtem magam és belecsobbantam a jéghideg vízbe. Na, ez teljesen magamhoz térített a kábult állapotomból.
Most örültem volna egy megnyugtató sírásnak, de nem jött egy csepp könny se a szemembe. Ahogy visszatekintettem a múltamba egy teljesen más személyt láttam. Ilyen rövid idő alatt sikerült megváltoznom? Először a teljesen új környezet, aztán már én is olyanná válok, mint akikkel élek.
Haza se akartam menni. Csak felforgatnám az életüket és már nem is vagyok rá méltó, hogy köztük legyek. Megvetnének, kitaszítanának, amit totál megérdemelnék. Helyette rohanni akartam nagyon messzire, de nem tehettem meg ezt se, mert kötelességem van.
A víz tetején lebegtem az eget nézve. Hajnalodott, a napot azonban elrejtették a felhők. Én pedig csak egyedül merengtem az eddigi életemen és a jövőmön.