Kezdetek hajnala

30. fejezet

   Teljes sötétségben lebegtem, és habár egyfajta különös nyugalom is elárasztott, egy idő után kezdtem megijedni, hogy mi van, ha ez vár rám örökre? Aztán lassan foszladozásnak indult a feketeség, fénynek, zöld növényeknek adva át a helyét. Csobogás hangja kúszott a fülembe, ami ismerős volt, de nem tudtam hirtelen hova tenni.
Végül teljesen megszűnt a sötétség, és a hátam alatt talajt éreztem. Majd egy nő hajolt felém. Hosszú szőke haja az egyik oldalra húzva omlott le. Arca fiatalos volt, ennek ellenére szeme bölcsen, és parancsolóan csillogott.
Ha nem ismertem volna fel arcáról, a hófehér szárnyait látva biztos megvilágosodok. De elég volt ránéznem, hogy tudjam a Fellegzuhatagba kerültem, és Quyen áll felettem.
Hirtelen észbe kaptam, és gyorsan felpattantam. A sérüléseimre csak utána gondoltam, várva a fájdalmat, de egyáltalán nem fájt semmim. Lepillantottam magamra. Habár a ruhám szakadt, koszos és véres volt, rajtam egy karcolás sem látszott.
- Üdvözlöm! – hajoltam meg a nő felé, fogalmam sem volt, hogyan kéne köszöntenem.
- Nem tudom örüljek-e neki, hogy itt vagy Cathy Noche – mondta, amikor felegyenesedtem. Én csak néztem rá, ugyan mit mondhatnék erre? – Tisztában vagy vele mit csináltál?
- Feláldoztam magam Aleida és Tynisha bűnéért – válaszoltam egy pillanatnyi gondolkodás után.
- Akkor most őszintén mondd el, miért áldoztad fel magad!
Habár nem volt ellenséges, túlontúl kedves sem, és kezdett megijeszteni. Ennyire fontos lenne, hogy igazából mi vezérelte a tettemet?
- Én tényleg komolyan gondoltam azokat a szavakat – mondtam, de ő félrebillentett fejjel várt tovább. – Azért tettem, hogy megmentsem a barátaim életét – válaszoltam végül őszintén lehajtott fejjel. – De mi olyan rossz ebben? Hagynom kellett volna Sztellát győzni? – tört fel belőlem egy kis harag.
- A vámpír barátaidat, akik lehet, hogy nem gonoszak, de ezzel a tetteddel véget vetettél a vángelek vonalának, pedig rengeteg vámpír garázdálkodik a Földön. Aleida nem véletlen fogadta el az ajánlatomat a gyerekével kapcsolatban. A boszorkányok közt csak pár ártalmas van, de a vérszívók... Nekik muszáj egy irányító, aki visszatartja őket.
- Sajnálom – szegeztem ismét a lábamra a tekintetem. Természetesen igaza volt, de még mindig jobb, amit csináltam, az lett volna rosszabb az egész emberi népnek, ha Sztella nyer. Ezt Quyennek is be kellett látnia.
- Én sajnálom – lépett közelebb hozzám, és az állam alá nyúlva megemelte a fejem. – Megérdemelnéd, hogy itt maradj, de viselned kell a következményeket.
Egyre inkább kezdtem megijedni. Mit akar velem akkor most csinálni? A tekintetéből és hangjából semmi jóra nem számítottam. Aztán folytatta, a hallottaktól szédülni kezdtem, úgy éreztem mindjárt elvesztem az eszméletem.
- Kérem, ne! – mondtam alig halhatóan, mert a hangom cserbenhagyott.
- Sok sikert a továbbiakban – hallottam még, aztán megint beborított a sötétség.

„Örökké te leszel a vámpírok vezetője, mint egy bukott ángel. Többet nem fogsz tudni teremteni, de a meglévőek rád vannak bízva!" – visszhangzott Quyen mondata a fejemben, miközben kezdtem magamhoz térni.
- Ne! – nyöszörögtem a könnyeimmel küszködve.
- Cathy! – kiáltotta megkönnyebbülve egy női hang mellettem.
Eve volt az, akinek ezúttal nem tudtam örülni, sírni kezdtem. Még vángel se akartam sose lenni, erre most az örökkévalóságig itt ragadtam. Damon sincs itt, aki miatt talán megérné ez az egész. Halott szerettem volna lenni.
- Óh, Cathy! Ne sírj! Hiszen élsz – próbált nyugtatgatni Eve.
A könnyeim alábbhagytak és lassan kinyitottam a szemem. Eve mellettem térdelt, de ott voltak a többiek is, Madie, Jordan, Jack, Leó, Kordélia és Lyle. Az utolsó meglepett, aztán beugrott, hogy Jack említette, miszerint itt van.
Összekapcsolódott a tekintetem a férfiéval. Mindenki szemében ott csillogott a döbbenet, az övé azonban más volt. Mint, aki pontosan tisztában van a dolgokkal, csak még nem hiszi el teljesen. Ettől egyből elmúlt a sírhatnékom, hogy düh vegye át a helyét. Felpattantam, mire leesett rólam valami, vagyis csak majdnem, mert Madie, aki a legközelebb állt gyorsan megfogta és visszaterítette a kabátot a vállamra. Mi a...?
- Miért vagyok meztelen felül? – esett le. Magamhoz szorítottam a ruhát, úgy néztem végig a többieken, de Lyle-on állapodott meg a tekintetem.
- Nyugodj meg előbb egy kicsit! – állt fel Eve.
- Szárnyaid lettek, amik szétszakították a ruhád – mondta Lyle.
Egy pillanatra lefagytam a meglepettségtől. Szárnyaim? Bár miért olyan meglepő ez, hiszen bukott ángel lettem, nem? Kis híján rám tört a hisztérikus nevetés, de Lyle miatt nem. Még dühösebb lettem higgadtságától, majd hirtelen enyhe fájdalom árasztotta el a hátam. Mindenki hátrahőkölt, ahogy a következő pillanatban hatalmas, gyönyörű fekete tollakkal borított szárnyak tárultak ki.
Tátott szájjal meredtem oldalra. Ismét meglepve, hiszen most az élő bizonyítékot is megkaptam, hogy tényleg igaz, amit mondtak. Ennek ellenére olyan nehéz volt elhinni, hogy ez belőlem nőtt ki az előbb.
- Fekete tollak – motyogom, aztán nekirontok Lyle-nak, és beleütök a mellkasába. – Te tudtad!
- Csak sejtettem – emelte fel védekezően mindkét kezét. – Egy jóslatban meg volt írva, hogy az egyik vángel szárnyakat és örök életet kap Quyentől.
- Elmondtam neked, mennyire utálom ezt az egészet, és még meg is halok, ha az kell, erre képes voltál ideadni azt az átkozott szöveget, mikor tudtad mi lesz a vége? – kiabáltam.
- Tényleg nem tudtam biztosra, hogy ez lesz. Az nem volt leírva, miért következik be – mentegetőzött, bár valószínű csak azért, hogy megnyugtasson.
- Eve látomásában benne voltak a fekete tollak – sziszegtem. – Láttam akkor rajtad, hogy valami az eszedbe jutott, és utána álltál elő ezzel a tervvel, szóval nekem ne hazudj!
- Jól van – sóhajtott. – Majdnem teljesen biztos voltam benne, és tudtam azt is, hogy nem fogsz neki örülni, de megnyerted a csatát, életben vagy és meg fogod szokni ezt az egész helyzetet, ha nem bosszút állhatsz rajtam miatta.
Dühösen fújtam egyet, és otthagytam a csapatot. Bár ahogy körülnéztem, most először, mióta magamhoz tértem, fogalmam se volt, hova mehetnék. Távolabb a kis csapattól, még mindig a halottakat gyűjtötték össze. Ezen kívül pedig mindenhol az épületek darabjai, vagy valamilyen bútor. Megégett fű, fák, amik szintén kidőlve voltak a helyükön, vagy totál más helyre kerültek. Ahogy elnéztem a tó irányába, amit nem takartak már fák, csak egy kis pocsolyát láttam.
Korábban annyira az ellenség kiirtására figyeltem, hogy nem is igazán tűnt fel, milyen pusztítást végeztem a területen. A házakat, amik már egy évezrede itt álltak, egyetlen éjszaka alatt elláttam, úgy néztek ki, mint amiket bombatámadás ért.
Odasétáltam a saját épületrészemhez, és készültem bemenni a volt ajtó helyén, amikor eszembe villantak a szárnyaim. Próbaképp megmozdítottam, habár különös érzés volt, egyben olyan is, mintha kaptam volna pluszba két kart. Elmosolyodtam, miközben felemelkedtem, aztán kicsit előre billentettem magam, majd leszálltam a régi kert maradványainál.
- Cathy! – hallottam egy perc múlva a hangot a hátam mögül. – Megértem, hogy mit érezhetsz, de gondolj kicsit a dolog jó oldalára – folytatta kedvesen Madie.
Eszembe jutott a búcsúzásunk, hogy mennyire féltem, és nem akartam meghalni, de jobb így az élet?
- Tudom – sóhajtottam. – Viszont teljesen becsapva érzem magam. Azt hittem Lyle őszinte, elmond mindent, és rám bízza a döntést. Ehelyett... - szomorúan fordultam meg. – Mégis, hogy éljek szárnyakkal? – tettem fel az egyik leglényegtelenebbnek tűnő kérdést a többi főhöz képest.
- Valószínűleg vissza tudod őket húzni, csak egy király tetoválás látszik akkor – vigyorodott el a nő, én meg felhúzott szemmel meredtem rá. – Mikor visszajöttünk holtan feküdtél a földön, aztán hirtelen felemelkedett a testet, és a hátadból előtörtek a szárnyak. Mind csak ledöbbenve néztünk, de utána el is tűnt, miközben visszaestél. Gyorsan rád raktuk a kabátot, meg alád is terítettünk egy ruhát, és akkor láttuk, hogy az egész hátadat szárny alakú tetoválás fedi. Szóval valamilyen kapcsolatban állhat az erőddel, és lehet az érzelmeiddel is, ugyanúgy, ahogy nálunk vámpíroknál a fogak, legalábbis így gondolom.
Bólintottam, próbáltam lassan feldolgozni a dolgokat, amik szép számmal lesznek még úgy érzem.
- Mind nagyon örülünk, hogy életben vagy – jött oda Madie, és megölelt. – Na meg itt leszünk melletted, szóval ne dühöngj olyasmi miatt, amin nem tudsz változtatni.
- Igazad van, sajnálom – mondtam. – Visszamegyünk?
A többiektől is bocsánatot kértem, de Lylet figyelmen kívül hagytam. Mondjuk, ahogy ránéztem, nem úgy tűnt, mintha zavarná, hanem mint aki pont erre számított. Távolabb ment, és Madievel elegyedett beszélgetésbe.
Aztán Eve kivételével mindenki elment segíteni a halottak maradékának összeszedésében, mi pedig visszamentünk a házhoz, hátha találunk valami ruhát. Ugyanis hiába sikerült most visszahúzni a szárnyaim, és így felvenni a kabátot, nem túlságosan akartam, egy véletlen idegeskedés vagy más egyéb miatti mutogatást. Na meg körülnézni mi maradt, és abból mit szeretnénk elvinni.
- Minden oké? – kérdeztem, mert eléggé elkomorodott.
- Persze – vetett rám egy gyenge mosolyt, de egyáltalán nem hittem neki.
- Haragszol, amiért nem mondtam el igaz? Sajnálom, de kinézem belőled, hogy akár megölted volna magad – magyaráztam.
- Tudom, nem esett jól, de megértelek. Én is ezt tettem volna a helyedben. Igaz nagyon dühös voltam, és rettenetes érzés volt megtudni Jacktől. Aztán megkönnyebbültem csak...
- Hibásnak érzed magad, amiért ez történt velem – fejeztem be helyette. Rosszul éreztem magam, mert a viselkedésem tehetett az egészről. Bólintott, de kerülte a pillantásomat. – Semmi baj, ne rágódj ezen, oké? Nem te tehetsz róla, és tényleg örülnöm kéne, hogy élek.
Hirtelen megölelt.
- Annyira sajnálom, hogy rád szakadt ez az egész. Nekem kellett volna leszámolnom Sztellával.
Nem láttam az arcát, de hangján hallatszott, hogy sír. Nyugtatóan simogattam a hátát.
- Jaj Eve, nem miattad történt így, te is tudod. Szóval ne szomorkodj emiatt, ezen kívül is van miért – gondoltam a rengeteg halottra.
Valamennyire megnyugodott, bár gyanítottam, hogy magában még nem fogja ezt egy darabig lezárni.
- Nem akartam itt lakni száz évig, főleg nem örökre, de kár a házért – mondtam témát váltva, miután elengedtük egymást.
A falak nagy része állt, de majdnem minden elégett részben, vagy teljesen. Óvatosan lépkedtünk a törmelékek között a lépcsőhöz. Én mentem elől, tekintve, hogy Eve könnyen sebezhető.
- Túl sok minden zajlott már itt, lehet nem is baj – válaszolta Eve. – De szerintem ruhákat nem fogunk találni.
Végül csak találtunk egy felsőt, ami szabadon hagyta a hátam, és pár holmit, amit becsomagoltunk. A titkos fenti szoba csodával határos módon teljesen épen maradt. A vángel naplókat szintén elraktuk, aztán visszazártam, és nézelődtünk még egy darabig.