Kezdetek hajnala

28. fejezet

   Ismét a kezemben tartottam Damon levelét és újra elolvastam, bár valószínű már kívülről el tudtam volna mondani.

Drága Cathy!
Kezdem azzal, hogy őszintén nagyon sajnálom, hiszen ez a lap csak akkor kerülhetett a kezedbe, ha a „tökéletes" tervem dugába dőlt. Na jó, az, hogy nekiálltam egy ilyen írásának már mutatja, mennyire kockázatos volt.
Tudom, hogy jelen pillanatban biztos nem értesz velem egyet, de remélem ez változni fog. Számodra felelőtlenségnek tűnhet, amiért egyedül akartam elintézni Sztellát, azonban ennek így kellett történnie. Oly régóta megy köztünk a harc, hogy ezt kettőnknek kellett lezárni, persze valószínű az a ribanc nem volt hajlandó egyedül szembenézni velem.
A másik okom pedig te voltál. Tisztában vagyok vele, mennyire megvisel ez az egész, és azt hiszed gyenge vagy. Pedig nem, én hiszem, hogy képes lennél leszámolni vele, azonban meg akartam neked könnyíteni, levenni ezt a feladatot a válladról. Az amilyen voltál, amikor megismertelek... egyszerűen nem tűnhet el.
Most persze én is egyedül hagytalak, amit sajnálok, viszont szeretném, ha nem adnád fel. Erős, gyönyörű, okos nő vagy, aki képes megtenni, amit én nem. Állj bosszút a nevemben is, aztán élj boldogan, mert megérdemled!
Nem mondom, hogy felejts el, inkább zárj a szíved egyik zugába, míg a többi részét kitárod valaki másnak!
Sajnálom azt is, sőt talán azt a legjobban, hogy nem tudtunk együtt lenni. Regéket tudnék írni arról, mit szerettem volna veled csinálni...
Viszont nem keserítelek el, inkább elbúcsúzok.
Ég veled!
Szeretlek!
ui.: Ez az én utolsó ajándékom neked, gondolj néha rám, amikor ránézel!

A dobozban volt még egy aranylánc, amin vérvörös, könnycsepp alakú, tökéletesen csiszolt rubin lógott. Végighúztam ujjam a drágakövön, pont illik az alkalomhoz. Felsóhajtva a vízre pillantottam. Kint ültem a Fellegzuhatagban lévő tónál, és egy emlék idéződött fel bennem pár hónappal ez előttről, pár héttel Eve távozása után.

Gondolataimba merülve sétáltam ki a cseresznyeerdőhöz, ami már nem tündökölt olyan szépen, mint amikor még itt volt Eve. Jól gondoltam az elején, hogy az ő keze van a dologban, különben nem nagyon élnének el ilyen időjárás mellett, és noha adott pár tanácsot, hogy tartsam rendben, még szerencsétlen voltam a dologban. Ezért is jártam ide sűrűn. Egyedül tudtam lenni a saját gondolataimmal, érzéseimmel, miközben gyakorolgattam.
Azonban most egy alakot láttam meg a tó partján üldögélni. Picit közelebb menve már hátulról is felismertem. Damon, mily szerencse, örültem, hogy ő is elment, így legalább nem üzletelt Mattel, vagy gőzöm sincs mit csináltak, de semmilyen variációnak nem örültem.
Valószínűleg meghallott, hiszen egy vámpír közelébe szerintem lehetetlen észrevétlenül menni, hacsak nem tereli el valami nagyon a figyelmét. Azonban ennek ellenére nem fordult meg.
- Szia Cathy! – csendült fel a hangja hirtelen, amitől összerezzentem.
- Szia! – mondtam zavartan, úgy éreztem kicsit magam, mintha titokban lopakodtam volna oda és lebuktam. – Mit keresel itt?
- Erre jártam – állt fel, majd felém fordult – és gondoltam benézek apámhoz.
Sikerült megállnom, hogy meg ne kérdezzem gúnyosan, nem-e jött Mattet is meglátogatni.
- Na és itt mit keresel? – mutattam körbe.

- Csak Even agyaltam – dőlt neki lezseren egy fának. Arca kicsit elrévedt.
- Van valami baj? – kérdeztem. Majdnem minden nap beszéltem vele telefonon, és nem mondott semmi rosszat, teljesen elvolt azt az egyet leszámítva, hogy hiányzott neki Jack, még ha ezt nem is volt hajlandó beismerni.
- Nincs – vetett rám egy halvány mosolyt. – Csupán úgy érzem lassan ideje lesz elbúcsúzni tőle – mondta halkabban a vizet nézve.

- Hm? Miért?
- Az emberi létet választotta – vonta meg a vállát. – Nem akarom végignézni, ahogy az idő elragadja magával. – Hangjában szomorúság bujkált, de én csak feldühödtem rajta.
- Te is nagy barát vagy. – Hozzáfűztem volna még pár megjegyzést, de előttem termett olyan közel, hogy teljesen belém fojtotta a további mondandómat.
- Mert te mindent megtennél azért, hogy találkozgathass a családoddal igaz? Viszont hidd el nekem, örülhetsz, hogy halottnak hisznek.
- Hát, én egyáltalán nem értek veled egyet – szegtem fel a fejem és nem engedtem, hogy a közelsége megfélemlítsen, vagy elbizonytalanítson.
- Szeretnéd végignézni, ahogy mindenki, akit szeretsz megöregszik, majd meghal? Lehet most azt hiszed, el tudnád viselni a fájdalmat és megérné, azonban tévedsz. – Meglepetésemre kettőnk közül ő teljesen higgadt maradt és a hangján se érződött semmi ellenségesség, az előbbi szomorkásság hallatszott ugyanúgy. – Ha pedig már ott vagy, nem lesz többé visszafordulás. Képtelen lennél azt mondani, hogy elmész, mert nem bírod. Ezt gondold végig! – simította meg az arcom, majd elfordult és hátrébb lépett, én pedig némán álltam, nem bírtam megszólalni.